Korhatár: 18

Szavak száma: 2247

Halálfaló: Alecto Carrow

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=rLod_GGfcGg

Másodlagos kulcsok: Serpensortia, Amortentia

Műfaj: novella

Jogok: Minden jog JKR-t illeti.

Figyelmeztetések: gyilkosság, durva nyelvezet

Tartalom: Alecto és édesanyja látogatást tesz egy mugli karneválon, hogy jobban megismerjék „szeretett” lényeiket. Hogy mi sül ki az egészből?

Megjegyzés: Hősiesen bevallom, hogy az elején nagyon szenvedtem a kulccsal, hiszen fogalmam sem volt róla, hogyan kezdjek hozzá. Végül drága ihletmanóm megkönyörült rajtam, és egy éjszaka alatt összedobtam egy ezer szavas kis csodát, amit szépen fejlesztgettem, és ez született belőle. Hogy jó lett-e vagy sem, azt döntsétek el ti, kedves Olvasók!

* 

Unottan sétálok végig a mugliktól nyüzsgő utcán. Mint mindig, most is a kedvenc fekete felsőmet hordom egy egyszerű, sötét szaténnadrággal. Nyár lévén többen is eléggé furán tekintenek rám, de nem igazán tud érdekelni. Lassan hozzászokom, hogy megbámulnak a muglik, ha kiteszem a lábam otthonról. Bár szerintem nincs rajtam semmi érdekes, hiszen csak egy átlagos, szőke hajú boszorkány vagyok, aki szereti a sötét színeket. Nos, ha belegondolok, mégsem vagyok túl átlagos, hiszen a legtöbb halálfaló gyerek nem mászkál az anyjával a muglik között. Hogy mit keresünk mi itt?

Említettem már, hogy utálom anyámat, amiért elrángatott erre az istenverte karneválra?  Nem igazán akarom magamra haragítani, így nem mondtam neki, hogy mennyire haszontalan időtöltés eljönnünk egy olyan parádéra, mint ez. Rengeteg a mugli, idétlen zenék szólnak hat különböző helyről, kész káosz, emellett iszonyatos ezt hallgatni. Ennek tetejébe pedig jön az, hogy folyamatosan bámulnak. Mint említettem, semmi értelme nem volt idejönnünk, ahol a muglik degenerált parádéját kell figyelnünk. Egy olyan „állatfaj” számára, mint ezek a koszos lények bizonyára érdekes és szórakoztató lehet a maskarába bújt társaikat nézni, vagy azokra a körhintának becézett vackokra felülni, de egy olyan boszorkánynak, mint én, ez kész kínzás. Sejtelmem sincs, hogy anyámat mi vitte arra, hogy megnézzen egy hastáncos bemutatót, pláne úgy, hogy soha életében nem is érdekelte az ilyen mihaszna giccsparádé.

Hogy akkor miért vagyunk most itt? A válasz igen egyszerű. Mikor a Reggeli Prófétában meglátott egy hirdetést egy mugli karneválról, anyám rögtön a fejébe vette, hogy meg akarja ismerni ezeket a semmirekellőket közelebbről, amire nincs jobb megoldás, mint hogy a lányát magával rángatva részt vegyen egy mugli karneválon. Tulajdonképpen semmi értelme a gondolatmenetének, de ha ő ezt akarja, ki vagyok én, hogy az útjába álljak? Elvégre a szigorú neveltetésének hála hamar kialakult bennem a tisztelet a felettem állók iránt, a gyűlöletem a muglik felé, és a felelősségtudat, ezért pedig mindig hálás leszek neki. Épp a tőle tanult utálat miatt sem értem, hogy mit keresünk egy mugliktól hemzsegő parádén ahelyett, hogy varázslók és boszorkányok közé mennénk. Érthetetlen cselekedetei vannak néha anyámnak.

- Alecto! Iparkodj, nem akarok lemaradni a hastáncos bemutatóról - kiáltja anyám, mire én csak elhúzom a számat. Mégis mit hisz? Majd sietni fogok egy koszos mugli előadására? Bahh, ugyan. Azt hittem, hogy ennél jobban ismeri a saját neveltjét.

Karba tett kézzel lépek anyám mellé, aki már izgatottan ácsorog a hatalmas sátor előtti sorban. Egy hatalmas tábla jelzi, hogy ezen a helyen lesz az annyira várt bemutató, s anyámat, mintha tűkkel böködnék, úgy toporog egy helyben. Mit vár, majd ettől hamarabb beengedik?

- Úgy tudtam, hogy utálod a muglikat - világosítom fel, ám mintha meg sem hallotta volna, továbbra is feltüzelten toporog a bejárat felé tekintgetve.

- Ahh, végre! - kiált fel, amikor megindult a sor. Minden bizonnyal kinyitották a kapukat.

- Élvezed, mi? - emelem a tekintetem az égre, ám választ nem kapok senkitől, csak anyám puha tenyerét érzem meg a csuklómon. Rápillantok, majd szúrós pillantását látva bájos mosolyt erőltetek az arcomra. Persze fel sem tűnik neki, hogy mennyire műmosolyt produkáltam az imént, így elégedetten rángat be a sátorba.

Nos, ha eddig nem utáltam volna eléggé a muglikat, akkor most teljesen meggyűlöltem őket. Rettenetesen meleg van ebben a vacakban, az undorító édes szagról, ami leginkább az Amortentia aromájára emlékeztet, hadd ne kelljen véleményt mondanom. Anyámnak ez persze fel sem tűnik, teljesen be van zsongva ettől az egésztől, így izgatottan siet az első sor felé, hogy a lehető legjobban láthassa az előadást.

Engem már kevésbé foglalkoztat, hogy időben leüljek a helyemre, így ráérősen sétálok oda drága szülőanyámhoz, miközben szétnézek a helyiségben.

Egy egyszerű mugli sátornak tűnik, hiszen belül is valóban csak annyira nagy, mint kívülről. A piros-sárga anyagot két hatalmas oszlop tartja fent a magasban, amik erős acélkötéllel vannak rögzítve a talajhoz. Vajon, ha valami rejtélyes oknál fogva ezek engednének a tartásukból, akkor az egész kóceráj összedőlne, és végre hazamehetnék? Tekintetem a porondra szegezem, ám miután hosszú másodpercekig nem történik semmi, unottan anyámhoz fordulok.

- Nekem tulajdonképpen miért is kellett eljönnöm? - kérdezem, ám szavaim süket fülekre lelnek, egyszerűen lepisszeg, majd feszülten figyeli a még mindig teljesen üres színpadot. Utálom a muglikat! Keresztbe fonom a kezeimet, majd gyerekes duzzogás céljából hátradőlök a páholyomban.

- Figyelj, kezdődik! - kiált fel anyám, miközben rángatni kezdi a karomat, hogy dőljek előre. Valószínűleg értelmetlen lenne a további duzzogás, tekintve, hogy elég gyerekesen nézhetek ki tizenhét éves létemre, emellett eredménytelen is egy olyan személlyel szemben, aki nem figyel rám.

A lámpák, amik eddig bevilágították a helyiséget, most kialszanak, hogy helyüket megannyi színes fénycsóva vegye át. Egész hangulatossá varázsolja a helyet - persze ettől függetlenül kevésbé lett undorítóbb a környezet. Körbepillantok, ám a nézőteret alig lehet látni a gyér világítás miatt, így tekintetem visszafordítom a porondra. Hangos tapsolás és éljenzés közepette lép ki a színpad mögötti függöny mögül egy kevés ruhát viselő, sötétbarna hajú nő. Elegáns mozdulatokkal, ám határozottan beáll a porond közepére, kezeit kecsesen a magasba emeli, majd vár. Alig pár másodperc telik el, mire meghallom a halk dobszólamot, és a nő megmozdul. Csípőjét akár egy Serpensortiával megidézett kígyó kezdi ringatni, kezeit mintha egy lágy szellő mozgatná, folyamatosan mozgásban van a teste körül. Dereka minden dobverésre határozottan mozdul el valamelyik irányba, majd mikor a zene felgyorsul, a lábaival is mozgásba kezd, s az egész színpadot körbetáncolva ejti rabul a közönség figyelmét. Úgy mozdul a zene ritmusára, mintha ezzel született volna. Mozgását mintha nem is az agya irányítaná, hanem a dobbanások, amiket a hangszerből csalogatnak elő a háttérben. Ahogy körbe-körbe halad a porondon, olykor megáll, hogy egy helyben ejtse ámulatba a nézőket. Lágy simításokkal, hajdobásokkal, erős csípő mozdulatokkal és melleinek rázásával kelti fel a férfiak figyelmét, míg a nőket bámulatos táncával varázsolja el.

A nő lassan visszariszálja magát kiindulópontjára, hogy a saját tengelye körül forduljon meg kecsesen, majd a közönség felé fordulva kezdi el a táncát. Akár a tenger, úgy hullámzik a hasa, mintha nem lennének belső szervei, s ha nem látszódna a bordája, meg merném kockáztatni, hogy talán azzal sem rendelkezik. Hosszú, göndör hajába túrva, a dobok ütemére rázza a hasát és a melleit, a dobok halk, monoton ütemére. Mikor a feszültség, amit okozott a tetejére hág, a dobos hangosan odavág a hangszerre, s a nő vele együtt fordul közbe. Ahogy hatalmas loboncát dobálja, egy vehemens vihar jut eszembe róla, aztán, mikor elcsitulnak fékezhetetlen mozgásai - akár egy nyári zápor – felfrissülve, lágy mozdulatokkal vezeti le táncát, ahogy ismét körbe lejt a porondon. Visszatérve középre végigrázza összes testrészét, végül mélyen meghajol a közönségnek.

Ahogy ismét körbenézek, látom, hogy a nézőtéren mindenki egy emberként állt fel, s kezdenek hangos tapsolásba, üdvrivalgásba - köztük anyám is. Kelletlenül állok fel, mielőtt felrángatna kényelmes helyzetemből, és megtapsolom a nőt, ha már ennyit fáradozott. Tény, hogy lenyűgöző a teljesítménye, hiszen nem mindenki tudja ennyire kelletni magát hat percen át. Én legalábbis biztosan nem tennék ilyent, még ha fizetnének sem.

- Mehetünk? - fordulok anyámhoz, aki még mindig elragadtatva figyeli a hajlongó nőt, majd mikor a táncos is lemegy a színpadról, felém fordul. Látva, hogy én már teljesen készen állok, hogy elhagyjuk ezt a meleg és undorító aromájú helyet, a kijárat felé veszi az irányt.

Mélyen magamba szívom a friss levegőt, ami fogad a sátoron kívül, és nem törődve vele, hogy anyám merre akar még mászkálni, odavetek neki egy "Otthon találkozunk"-ot.

- Rendben, Kincsem, majd viszek neked abból az ízletes pecsenyéből, amit annál a sátornál ettünk - mondja nagy lelkesen anyám, én pedig elindulok, és keresek egy hoppanálásra alkalmas helyet. Még mindig sok a mugli körülöttem - tekintve, hogy karnevál van, ez nem meglepő -, így beletelik kis időbe, mire elérek egy üresnek tűnő sikátorba.

Pechemre a hely mégsem annyira üres, mint én azt gondoltam, hiszen az előbb látott táncos viháncol egy meglehetősen idősebb férfival. Gúnyos vigyorra húzom ajkaimat, ahogy látom, hogy a nő kezébe nem kevés mugli pénzt nyom, majd vigyorral az arcán, félregombolt inggel hagyja el a helyet.

- Mit akarsz? – kérdezi a nő indulatosan, majd száját felhúzva indul a férfi után, hogy elhagyja a sikátort, ám mikor mellém ér elkapom a karját. – Parancsolsz? – kérdezi undorodva, én pedig csak felnevetek, majd visszalököm a sikátor mélyére.

- Mindig is gyűlöltem a muglikat, de te túl teszel mindenen – felelem undorodva, majd előhúzom zsebem rejtekéből a pálcát, s vigyorogva lépek a földön heverő nőhöz.

- Mit művelsz? – kérdezi ijedten, mikor pálcámat rászegezem. Kimondok rá egy némító bűbájt, majd vigyorral az arcomon használom rajta a Cruciatus átkot. Élvezettel figyelem, ahogy rázkódik a földön a fájdalomtól, majd mikor már potyognak a könnyei leveszem róla az átkot.

- Visszataszító  mocskos féreg vagy, semmi több – kacagok fel jóízűen, miután kimondom rá a halálos átkot. Egy hitvány semmire kellővel kevesebb – vigyorodom el, majd, mint aki jól végezte dolgát eltűntetem azt a csekély nyomot, ami rám utalna. Nem pocsékolok el több időt, rögtön hoppanálok a muglimentes házunkba.

Amint a nappalinkba érek, levágódom a kanapéra, aztán szólok az egyik házimanónknak.

- Hozz valami hűsítőt - adom ki az utasítást, mire az apró lény meghajol, s egy pukkanás kíséretében eltűnik, hogy pár pillanattal később egy pohár frissítő limonádéval térjen vissza.

- Óhajt még valamit, Kisasszony?

- Nem, elmehetsz - intek neki.

A lábamat felpakolom a dohányzóasztalra, és hátradőlök a díványon. Lehunyom a szemeimet, s élvezem a békét, ami körbevesz. Végre egy mugli sincs körülöttem, nem szól balga zene a füleimben, és nem érzem azt a visszataszító édes szagot.

Csend, béke és nyugalom. Ez kell nekem, nem a koszos muglik karneválja, és a degenerált szórakozásaik.