Már sötétedik, amikor hazahoppanáltok; kénytelen voltam tágító bűbájt alkalmazni a táskámon, a sok könyv nem fért volna el benne. Vagy tíz kötet szólt csak az átalakító varázslatokról, a többi pedig pszichológia. Kellemes egy estém lesz. Mindezek mellé megleptem magam még két fekete, szűk nadrággal, és egy pólóval, amin nem tudom, kik feszítenek, mert valószínűleg egy mugli zenekar tagjai, de az énekes külseje megfogott. Nem tudtam nem otthagyni ezt a szépséget.

Vajon tényleg létezik fekete fagyi?

Észreveszem, hogy az arcomon halvány mosoly feszül, ott volt egész nap. Vajon ez jelentheti, hogy boldog vagyok? Vajon tényleg van jogom magam boldognak hívni? Akkor is, ha ez csak időszakos, s tudom, hogy tartós soha sem lesz?

Se a konyhában, se a nappaliban nincs senki; a szüleim valószínűleg a szobájukban vannak, ami lelomboz egy kissé. Azt reméltem, hogy várnak majd, egyből asztalhoz ültetnek, de… megvonom a vállam. Tudtam, hogy nem leszek soha sem tartósan boldog.

A szobámba érve hallom, hogy Tobey, ha lehet, sokkal hevesebben és összefüggéstelenebbül hadar valamit, de olyan nyelven, hogy nem is értem. Nem foglalkozom a dologgal; a könyveket szépen kipakolom a polcomra, időközben egy Terego-val szabadítom meg a portól a régóta ott álló köteteket.

Kicsit kellemesebb hangulatban lépek be a fürdőbe, hogy felfrissítsem magam; érdekes, hogy amennyire fiúnak érzem magam, olyannyira szeretek adni a külsőmre, és a tollászkodást sem vetem meg a tükör előtt. A hideg zuhany, és a fekete ruhák felöltése után magamra fújok az egyik parfümből, és elég ügyetlenül lakkozni kezdem a körmeim. Jó fél órás projectet kell elképzelni, és akkor azt még nem is említettem, hogy a fekete szemceruzát is fel kell kennem valahogy. A látvány. Szó. Szerint. Mámorító.

Csak állok a tükör előtt, a hajamba már rég fekete tincsek vegyülnek. Kérdés, hogy miért csapongok? A smink mugli, a hajamat már varázseszközökkel változtattam meg. Próbálok választ keresni, de Anya hangja csapja meg a fülem.

- Hazaértél, Minna drágám? Gyere le enni!

- Megyek!

De nem indulok el. Csak nézem magam, a pillantásommal mintha felfalnám a tükörképem. Tetszik, tetszik… de valamiért még mindig jobban érezném magam férfiként. De ne legyünk nagyravágyóak… először együnk Anya merlini születésnapi főztjéből.

Afeletti örömömben, hogy csodásan nézek ki, mosolyogva szedem a lépcsőfokokat, és a konyhában is apró vigyorral a képemen jelenek meg… de a szüleim nem viszonozzák a gesztust. Mindketten sápadtak, Apa szó szerint falfehér, s mintha nem érezné jól magát. A látvány megrémít, de nem szólok, csupán elfoglalom a helyem, és lesütöm a szemem.

Anyu kedvesen érdeklődik, mivel töltöttem a napom, de természetesen nem az igazat mondom. Fagyizás Fortescu bácsinál, órákig tartó válogatás a Czikornyai és Patzában… tudom, hogy van valami, de nem mondják el nekem. Furcsák. Mindketten…

- Gondolkodtál már az esküvődön? – néz a szemembe hirtelen Apa, és úgy érzem, mintha egy igen nehéz szikla csúszna be egyenesen a gyomromba.

- A micsodámon? – pislogok értetlenül. Mindenesetre leteszem az evőeszközeim; kizárt dolog, hogy egy falat is lemenjen a torkomon ezek után.

- Édesanyáddal szeretnénk, hogy amint kijárod az iskolát, vagyis jövő nyáron feleségül menj Adamhoz, Veilék fiához, mint ahogyan azt megbeszéltük évekkel ezelőtt. – És ezt csak így mondja! Szeretnék, ha hozzámennél!

- Nem megyek hozzá Adamhoz – mondom higgadtan, de a hangom már remeg. Nemsokára robbanni fogok.

- De hát Adaminna… - szól közbe Anyu is. – Vielék gazdag, nemesi család, Adam pedig egy lord. Biztosan nagyon megbecsülne… gyönyörű menyasszony lenne egy ilyen szép lányból, mint te…

- Nem vagyok lány! – fakadtam ki. – És semmiféle lordhoz nem megyek hozzá!

- De az vagy, attól még, hogy elcsúfítod magad! – replikázik Apu. A hangja dühös, ő maga is, de talán én még jobban. – És nem kérdés volt!

- Boldog akarok lenni! – A hangom hisztérikusan cseng.

- Az nem életfeltétel.

Ó, értem. A boldogságom nem életfeltétel, csak az, hogy rásózzanak Adamra, és megszabaduljanak tőlem végre. Értem már! A székem felrúgva csörtetek ki a konyhából, át a nappalin, fel az emeletre, nem törődve Anyu sikkantásával, és Apám szidalmaival sem. Tudom, hogy nem fognak utánam jönni, soha sem teszik. Mindazonáltal a pulzusom az egekben…

Hirtelen ötlettel veszem elő a kis tasakot, amiben a borotvapengék csücsülnek. Az ajtó becsapódása még mindig visszhangzik a fülemben, vagy én vagyok nagyon ideges. Nem számít; a pengék karcsúan csúsznak ki az ágytakarómra, szabaddá tett csuklóm fölé emelem az egyiket. Nem, nem vágyom öngyilkosságra, csupán…

Ismét vörösnek érzem az íriszeim, amikor meglátom a kiserkenő vért, ami sokkal gyönyörűbb, bódítóbb a cékla eszméletlen bordójánál is. A szívem már nem dobog őrült módjára; lassan figyelem, ahogy a kis folyam eléri a könyököm hajlatát, a penge másik fele a mutatóujjamba fúródik.

- Sanctus Espiritus! – hallom Tobey hangját, de most nem értetlen halandzsaként; tágra nyílik a szemem a csodálkozástól, mintha a vérem is azonnal megdermedne a kántálásra. – Sanctus Espiritus!

- Ebben a házban mindenki meg van veszve! – jegyzem meg félhangosan, remélve, hogy az az agyalágyult, hibbant manó is meghallja odafent, de koránt sem vagyok olyan bátor, mint amilyennek a szavaim érzem. Tobey nem hagyja abba a vérfagyasztó óbégatást, a szüleim felől is csak a csend van. Újra a csuklómra fordítom a pillantásom, a penge ismét mozdul, újabb kis patakszerű, vörös folyam indul meg, ezúttal a padló irányába. Na, de miért is nincs fizikai fájdalom? Talán annyira hozzászoktam a Cruciatus-átokhoz, hogy meg se érzek már ennyit?

Nem elég. Közel sem elég.

A hasam következik, aztán miután ott sincs több hely, ledobom a nadrágom, és a combom vagdosom tovább; egyrészt hihetetlenül jól esik, gyönyörű a látvány, nem fogom fel önmarcangolásnak, de talán vezeklésnek annál inkább. Már szinte nem is hallom Tobeyt, aki egyre hangosabban és gyakrabban kiáltja el magát; ha így haladok, lassan vérpótoló főzetre lesz szükségem. Nem elég, közel sem elég!

A Hold fénye már tenger magasan csap a szobámba. Egy fekete alsónemű van csak rajtam, hófehér bőrömtől pedig már a megalvadt, hosszú vércsíkok sem ütnek el. Beborítanak, szúrnak, de jótékonyan. Mintha a szívemben, a lelkemben lévő tűszúrásokat a gyűlölt testre vetíthetném rá. Hogy miért nem jutott ez előbb eszembe…?

A pengék a padlón, az ágy alatt, a kezemben. Határtalan nyugalom jár át, ahogyan a csillagokkal pöttyözte eget nézem; szomorúnak, csalódottnak és reményvesztettnek kéne lennem, de ürességet érzek. Azon kívül pedig csak könnyebbséget, mintha elűztem volna magamtól minden kötöttséget. Ujjaim erőtlenül dobják félre a kis hegyes, éles fémet; ajkaimba harapok, hogy vérezzek ott is, de ez már hiábavaló.

Fényesség bontakozik ki előttem, és hamarosan megjelenik egy ezüstös páva, egy patrónus, s megszólal édesanyám sírós, reményvesztett hangján.

- Apa meghalt. Kérlek, ma már ne gyere ki a szobádból. Holnap találkozunk. Anya.

Azt hiszem, mégiscsak önostorozás volt. Van még a testemen hely? Dühösen törlöm ki a szememből a könnyeket, nem tudom, mitől is vannak ott. Gyásztól? Fájdalomtól? Elmúlástól? Vagy kötelességtudatból? Káromkodva keresem meg az előbb elhajított pengét, és belémar a csend; Tobey már nem kántálja többé, hogy Sanctus Espirtus.

***

Bóbita, Bóbita épít,
Hajnali ködfal a vára,
Termeiben sok a vendég,
Törpe király fia, lánya.
 

Is this what we deserve

- Anya, minden rendben? Anya?

Senki sincs a házban. Végigjárom a szobákat, de sehol senki. A csend hangosabb, mintha valaki a fülembe üvöltene; Tobey pedig azóta nem adott életjelet magáról. Ütődött egy lény az, biztosan semmi köze az egészhez!

A bőröm mindenegyes négyzetcentimétere feszült, fürdéskor több sebtől is véreztem, de semmit nem teszek ellene. Ugyanúgy törölköztem, húztam magamra a fekete trikót és szűk nadrágot, és bele sem pillantok a tükörbe, hiszen tudom, úgyis összetörném.

Kávét töltök magamnak, s Apa pipásdobozából elveszek egy egyszerű cigarettát. Nem szokásom az önpusztítás, de úgy érzem, felemészt a bent kongó üresség. A hátsó ajtón kilépve leülök a kerti padra, ahova a Nap fénye szinte soha sem ér el. Nem hiába választottam ezt a helyet; ha csak meglátom a fényt, vagy bármi mást, aminek köze van hozzá, hányingerem támad.

Pálcám hegyével meggyújtom a cigi végét; hosszan, bántóan hosszan szívok bele, a kávé keserűsége csupán a töredéke annak, amit magamban érzek. Soha sem szimpatizáltam Apámmal, most mégis úgy érzem, felelős vagyok a történtekért, és önmagamat hibáztatom… ha nem idegesítettem volna fel… ha befogom azt az ólajtó számat… tudhattam volna, hogy valami nincs rendben!

Hiszen annyi jele volt! Folyton mogorva volt, s köhögött, bár utóbbit betudtam a nikotinnak… de nem mosolygott. Évek óta nem mosolygott. Már azt sem tudom, milyen, amikor nevet. Behunyom a szemem, és próbálok felidézni kiskoromból egy emléket, ahol Apu nevet. De nem találok… egyetlen apró árva kockát sem.

Darabokra szakítja a lelkemet a gyász, de azért marad bennem egy kis dac. Valahol tudom, hogy én is olyan fontos vagyok, mint ő, és azt akarom, hogy Anya is észrevegye; most, hogy ketten maradtunk, figyeljen rám, értsen meg. Tudom, önzőség… de ha a holtakat síratom, soha sem élhetem majd a saját életem.

Elsirattam már a magam módján, megvolt az önostorozó rítusom is; viszont Anya… ő teljesen más. Nem fog enni, nem fog aludni, nem tud majd létezni sem, és a munkájára is magasról tesz majd. Élete első és egyetlen szerelme volt az Apám, sokszor elmesélte, máig hallgatom, hogy találtak egymásra. Mintha a Sors rendelte volna így, mondja mindig.

Tisztában vagyok vele, mennyi évet lehúztak egymás mellett, és a társ, aki mindig melletted áll, egyik napról a másikra eltűnik… én elhiszem, hogy rossz. De nem maradt egyedül. Meg fogok próbálni támaszt nyújtani neki, még akkor is, ha nehéz lesz.

A füst gyönyörű mintákat rajzol körém, elbambulva figyelem a játékát, de a lelkemben ásító nihil nem telik meg, se szépséggel, se füsttel, se tervekkel, se derűs hangulatokkal. Úgy érzem, mintha fényéveket tettem volna meg azóta, hogy az a mocsok Lion főbenjáró átkot használt rajtam, és megalázott. Ezt soha többet nem fogom hagyni.

Fényéveket tettem meg a patakbeli fürdésem óta is, soha többet nem vagyok képes csodának nevezni egy egyszerű, eső utáni erdőt. És a tegnap… életem első kedves embere, a gondolat, hogy pár percre szerelmes lettem magamba, a fájdalom, hogy apám a jövőmről akar ítélkezni, a kicsorduló vér… mintha egy időgépben ültem volna. Egy évvé lényegül át az az egyetlen nap.

- Adaminna?

Anya szólít meg: fekete ruhákban, kócos hajjal áll az ajtónál, arca sápadt, szeme vörös a sok sírástól. Nem rejtem el a cigit, se a bögrét, de még a vágásokat sem, és szinte olyan, mintha nem is venné észre őket; csak nézünk egymásra, és ő lassan odasétál mellém, majd leül, és a tekintetét egy olyan pontra függeszti a bokor melletti semmin, amit csak ő lát.

Felkínálom a kávét, de nem kér belőle; a cigit is, de azt is elutasítja. Ekkor én is kinézek magamnak egy pontot, amit bámulhatok, az agyam üres, robotszerűen emelem a számhoz hol a bögrét, hol a cigit. Mindez csak addig működik, míg ki nem ürül a csésze, és el nem ég a dohány; Anya még akkor sem szól. Üveges a tekintete.

- Ettél ma már valamit? – kérdezem halkan, miközben a legvastagabb sebet piszkálom a csuklómon. Nem válaszol.

- Adaminna, édesapád nagyon beteg volt…

- Igen, Anya, erre én is rájöttem – emelem fel a tekintetem a fölöttünk úszó sötétkék felhőre. Fogalmam sincs, miért beszélek vele ilyen stílusban, de valahol bánt, hogy csak akkor tudtam meg, hogy Apám beteg, amikor már meghalt. – Miért nem mondtátok el nekem?

- Apa azt akarta, hogy éld az életed, és ne aggódj érte. Azért hozta fel tegnap az esküvői témát, hogy minél előbb biztonságban tudjon. Nem tőled akart megszabadulni, csupán azt akarta, hogy gondoskodjon rólad valaki, ha ő már nem teheti. Nem mondtuk, mert láttuk, hogy e nélkül is sok dolog bánt téged… a kiközösítések, a viselkedésed, az öltözködésed… nem akartuk még ezt is a nyakadba varrni.

Ha nem lenne bennem az elhatározás, hogy Anya mellett állok ilyen nehéz időben, most biztosan felcsattannék, és pár szitokszó után csörtetnék fel a szobámba, de helyette csak magamban puffogok. Aha! Észrevették, hogy nem vagyok jól, mégsem tettek ellene semmit! Annyit nem kérdeztek soha, hogy „hogy vagy, gyerekem?!” Undorító.

Viszont… meg akartak óvni, és biztonságban tudni, amitől elég vegyes érzések kavarogtak bennem. Azt hiszem, most kéne a sarkamra állnom vele szemben, és kiteríteni a lapjaim – már ha képes arra, hogy megért. Nagyon furcsa hangulatban van, egy hulla életszerűbb látvány, mint most ő.

- El tudom látni magam – válaszolom halkan. – Semmi szükségem arra, hogy Adam Viel, vagy akár más tutujgasson, mint egy elkényeztetett hercegnőt.

- Férjhez kell menned, Adaminna. Éppen csak felnőtt vagy, az iskolát sem fejezted be, egy hölgy nem tud megállni a saját lábán férj nélkül. Semmi érdeklődést nem mutatsz egyik nőies munka iránt sem; rendetlen vagy, főzni sem tudsz, a varráshoz sincs érzéked. Munkába sem tudsz állni, hogy ellásd magad, mert ilyet sehol sem alkalmaznak.

Ekkor újabb harag-bomba robban fel bennem. Hát persze… itt már megint csak arról van szó, hogy mi a helyes, mi az, amit tennem kéne, mint nő, aminek mellesleg távolról sem érzem magam. A havonta meg-meglátogató problémámat sem tudom se tolerálni, se elviselni. Legszívesebben kivágnám a belső szerveim akkor… még egy undorító jele annak, hogy nő vagyok, és az távolról sem akarok lenni.

Férjhez KELL menned. Ugyan mi a francnak kell? Senki sem kötelezhet arra, hogy olyasmit csináljak, amit nem akarok. Ezt el akarom mondani Anyának is, de ő csak lassan feláll, magához veszi a bögrém, és egy alvajáró mozdulataival megy vissza a házba. Nem szól többet, pedig én csak arra vágyok, hogy figyeljen rám. Hogy megértsen és támaszt nyújtson, hogy utána én is támogathassam. De nem. Már megint hátat fordít nekem.

***

Három nap telik el úgy, hogy nem is keressük egymást Anyával. Ez alatt én nem csinálok mást, csak a könyveket bújom, amiket abban a mesebeli boltban vettem, vagy egyéb helyeken keresek a testemen, amit nem díszít csík. Mivel ebből kevés van, s a könyvek amúgy is érdekesebbnek bizonyulnak, inkább azokkal foglalom el magam. Persze, a vérem látványát sem lennék képes soha sem megunni…

A roxforti ládám üresen ásít, tudom, hogy már csak pár nap, és vissza kell utaznom az iskolába, de a tény egy cseppet sem vidít fel. Kilenchónapnyi szenvedés. Ennél még az is többet érne, ha magántanuló lennék, de persze, arra már nincs pénz. Mindent megtennék, csak hogy ne kelljen visszamennem abba az iskolának csúfolt pokolba. Ott mindenki normális, mindenki sugárzó, gyönyörű, vannak barátai.

Én egy senki vagyok, és senkim nincs.

- Sanctus Espiritus! – ordít fel Tobey, de olyan hangosan, hogy majd’ leesek az ágyamról ijedtemben. – Sanctus Espiritus!

- Elhallgass! – csattanok fel, de persze a manó nem figyel rám; vérfagyasztóan óbégatja tovább ijesztő mantráját, hiába vágtam a plafonnak az összes ingóságom, ami csak a kezembe került, még mindig csak mondja, mondja a magáét.

Már éppen azon voltam, hogy már unom, és felkeresem a kis korcsot, hogy kitekerjem a nyakát, de ekkor elhallgat. Bosszankodva temetkezem vissza a könyvbe, és csak akkor nézek fel, amikor a szemem szúr az álmosságtól, a Nap pedig már megkezdte útját lefelé az égen. A gyomrom megmordul, annak jelenként, hogy igazán díjazná, ha pakolnék bele valami ételt, ugyanis a liternyi kávét nem tekinti emészthető, szilárd tápláléknak, amivel már három napja akarom őt kiengesztelni.

Végül engedek neki; feltápászkodom, és halk léptekkel megyek a konyha felé. Az asztalon nincs gyümölcs, se sütemény, se forró tea, de a magába roskadt, gyászoló Anyámtól nem is várom el, hogy mindennapi rítusát követve gondoskodjon erről. Némi keresgélés után pedig találok egy doboz száraz édességet, ami egy pálcaintésemre egy fokkal jobban néz ki, és már méltónak tartom arra, hogy elfogyasszam; mindezt megtoldom egy pohár tejjel, de mire visszaindulnék a szobámba, úgy gondolom, ránézek Édesanyámra.

Az ajtójuk elé lépve semmi különöset nem észlelek; az csukva van, mint mindig. Koppintok rá egyet, majd kettőt; azon, hogy nem érkezik válasz, meg sem lepődök. Biztosan alszik. Azonban már három napja nem láttam, nem elégít ki csupán a gondolat; halkan nyitok be, és csak annyit látok, hogy Anya a hintaszékben ül, kezei között a kötésével, szemében könnyek, és halott fény csillan.

- Anya! – kiáltok fel hisztérikusan, és megragadom a vállát, mire a feje ernyedten dől hátra. – Anya… Anya…

Képtelen vagyok itt maradni, úgy érzem, a záporozó könnyeimen át sem tudom bámulni élettelen testét. Nem, nem, nem! Én nem akartam ezt! Nem akartam őket egyik napról a másikra elveszteni, nem akartam, hogy…

A kezeim remegnek, ahogy Apa vitrines szekrénye felé lépek; kinyitom az ajtaját, az első, ami a kezembe akad, egy üveg Lángnyelv whisky, az, amit Apa még akkoriban kapott, amikor kijárta a Roxfortot, és megszerezett vagy tizenöt R.B.F.-et. Nemes egyszerűséggel hajtok le belőle annyi kortyot, még tudom bizonygatni magamnak, hogy erősebb vagyok, mint ő.

A dohány, a whisky és a csillagos ég a hátsó kertben, ők a társaim ma este. Gyűlölöm, amikor összeomlanak az alappillérek, gyűlölöm, amikor arra gondolok; valójában ezek soha sem voltak tartógerendák. Gyűlölöm, hogy mindig eltervezek valamit, és gyűlölöm a gyászt. A magányt, az egyedüllétet; holott mostanában csak az az éltető társam. Úgy érzem, vége. Mindennek vége.

***

 Hűvös cseppeket érzek az arcomon. Esik az eső… az aszályt idéző időjárásban elég nagy felüdülést jelent pár apró, hideg csepp, s mindezzel nem is lenne gond, csak éppen egy kiürült whiskysüveg, rengeteg eldobott cigicsikk és egy iszonyúan fájó, másnapos agy mellett talált meg; kíváncsi vagyok, leszek-e képes valaha normálisan gondolkozni, ugyanis a magas százalékú alkohol, úgy érzem, még mindig a véráramomban kering.

Ólomsúlyúnak érzem a tagjaim, miközben feltápászkodok a földről, a virágok elhervadnak, a bokrok, fák levele, és a fű egyértelműen nem örül az esőnek, mintha sav esne az égből, de engem nem bánt; a fejemet fogva támolygok be a házba, és egy hideg zuhany után a konyha egyik székén ülve próbálok megoldást találni. Kisírtam már magam! Elsirattam őket, meg volt a gyász rítus, össze kell szednem magam, kitalálni, mihez kezdjek… Anyát el kell temettetnem, tisztességesen, ez a helyes cselekedet. Apa mellé… a temető szélébe, ő is ezt akarná.

Utána pedig… eladom a házat, és Londonba fogok költözni, egy apró lakásba egyedül. El kell mennem a Szent Mungóba… Pszichiátriai osztály… nem folytatom a tanulmányaim. Többé nem megyek vissza a Roxfortba. Soha többé.

- Egy pillanat! Álljunk csak meg! – Csapok a homlokomra, mivel eszembe jutott egy igencsak nem elhanyagolható tényező. – TOBEY!

Utolsó szavam hatására apró, borzasztóan csúnya lény jelenik meg a lábamnál; csak egy piszkos konyaruhát visel, mint mindig, de mintha most sokkal visszataszítóbb lenne, mint amilyenre emlékszem. Vörös szemében, akár öreg, akár nem, a pokol tűzénél is égetőbb láng lobban, arca olyan, mintha folyamatos kínhalált kívánna – ösztönösen is hátrálok egy lépést.

- Uram, szólította Tobeyt? – kérdezte meghajolva tengermély hangján. Csodálkozásomban levegőt venni is elfelejtek.

- Mit mondtál? – Kérdezek vissza, és ha lehet, még jobban megrémít a mindent tudó, idegesítő mosolya.

- Tobey uramnak szólította, és arról érdeklődik, miért keresi – jegyezi meg, mintha csak egy hétköznapi csevejt folytatnánk.

- Elég ebből! – csattanok fel, és visszalépek az eredeti helyemre. – Azonnal mondd meg, mi ez az egész. Miért szólítasz uramnak? Ezelőtt soha… - S eszembe jut, mennyire utáltam, amikor folyton kisasszonyomozott.

- De hát ön a lelkében férfi, nem? Valójában soha sem volt nő. Tudhatná, hogy a külső jegyek soha sem fontosak, egyedül a „szent én” kibontakozása.

- Hogy micsoda? – ennél nagyobb halandzsát, esküszöm, senkitől sem hallottam. Tobey pedig csak vigyorog, ugyanazzal az idegesítő, mégis rémisztő mosollyal. – Mi az a Santus Espiritus?

- Szent Szellemet jelent – válaszol a manó, a szeme mintha vörösebben égne. – Tobey számára egy mantra. Megnyugtatja Tobeyt, ha valaki éppen meghal, oly annyiszor hallotta Tobey egy-egy tragédia közben. Az ükanyja például rendszeresen kántálta, ha valakit elégettek.

Megőrült. Tudtam én… nem ép. Túl sok időt volt egyedül ahhoz, hogy kitaláljon ilyesmiket. Feltűnt neki az öltözködésem, és hát… persze! Minek is kellene nekem ezt elhallgatnom? Ruha, és szabad, mehet, kész. Nem fogok vele…

- Megjósolta, hogy ez lesz – vág bele a gondolatmenetembe. – Tobey tudta, hogy ön férfinek születik majd, rossz testben.

- Oké. – Leültem a székre, és a halántékom kezdtem masszírozni. Nem álmodok? Részeg vagyok még? Mi ez az egész? – Oké. Mi folyik itt? Ez valami szekta?

- Ugyan, uram! – nevet fel örömtelenül. – Dehogy. Mindössze arról van szó, hogy Tobey már sok mindent megélt, és sok mindent látott manó. Vén, mint az országút, úgy bizony… Tudja, évszázadokkal ezelőtt létezett egy varázsló vallás, de nagyon kevés nyomot hagyott maga után, mert kiirtották a követőit a boszorkányüldözések során. A tagok a varázserőt nem másnak tartották, mint egy kollektív szent termékenyítő szellem személyekbe lényegülésének, s ennek megnyilvánulásának, vagyis ők kegyből tudtak varázsolni.

Alig bírom felfogni az információkat, Tobeyből csak ömlik a szó. Csak mondja, mondja, azon a reszelős, mély baritonján, és szinte magam előtt látom a máglyán égetett nőt, aki mosollyal az arcán mondja: Sanctus Espiritus.

- Folytasd – motyogom halkan.

- A tagok közül sokan meghaltak… a muglik irtották ki őket, s volt, hogy a varázslók nem bánták, nem is harcoltak ellene, hagyták magukat, mert rendszerint elég különcök voltak. A szent szellem jegyében állandóan változtatták külső jegyeiket, hogy minél inkább átengedjék magukon a „szent én” kibontakozását, mert annak akartak megfelelni.

- Mit jelent az, hogy a „szent én kibontakozása?” – kérdem összevont szemöldökkel.

- Azt jelenti, uram, hogy a „szent én” tagjai mindig saját maguk voltak, azok, akik a lelkükben. Ez a saját erő megnyilatkozását jelentette, amit isteni képnek hittek, amihez hasonlítani akartak, és az nem volt más, mint a külső, amit letisztult tudatállapotban saját magukat vizualizálták.

- De én nem akarok ehhez a… szektához, vagy mihez tartozni – bököm ki hirtelen az első értelmes gondolatom. – Férfitestet, igen. Úgy akarok élni, ahogy elterveztem.

- Nem kell semmilyen szektatagnak lennie, uram. Tekintve, hogy e vallás követői már rég meghaltak. Ön szabad – lelki, és immáron testi értelemben is.

- Eltemetjük Anyámat – jelentettem ki. – Utána pedig Londonba költözünk.

A hír mintha felvillanyozná a manót; hirtelen, mintha éveket fiatalodott volna, összecsapja a kezét, s arcán végre nem ijesztő és titkolózó, hanem boldog mosoly terül szét.

- Igen, uram! – mondja, és mielőtt köddé válna, ezt hallom: - Tobey máris intézkedik!

***

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sűrűjében.

Can we break free from chains never-ending agony?

Eltelt sok-sok hét, még több hónap, s most itt állok, tudva, hogy hamarosan megműtenek. Az első perctől fogva imádtam a dolgot; a pszichológiai kezeléseket, a bájitalokat, az elbeszélgetéseket, a teszteket, mindent. Úgy éreztem, az életem végre egy olyan irányba halad, mint amilyenbe én szeretném; vannak emberek, nem is sokan, akik nem egy utolsó korcsnak, hanem egy olyan személynek látnak, mint én is magamat!

Tobey-val pár nap alatt elintéztünk mindent; Édesanyámat, aki, mint később kiderült, a bánatba, és az önostorozásba halt bele, örök nyugalomra helyeztük Apám mellett. Fekete rózsacsokrot varázsoltam a sírjukra, majd hátat fordítottam nekik, és a kis falunak is, ahol születtem, nevelkedtem, és éltem, majdnem nagykorúságomig… az ingóságainkat összecsomagoltuk, volt, amit megsemmisíttetünk, az üres házat pedig nemsokára megvette egy fiatal házaspár.

A londoni lakásunk több mint elég. A házunkért kapott össze fele is elég volt, a hátrahagyott örökségemhez hozzányúlnom sem kell, hogy fedezni tudjam a kezelésem, a megélhetésem és a mindennapi dohányt. Tudom, hogy már csak pár nap, és minden úgy lesz, ahogy elterveztem.

Tobey egy igazi áldás. Minden nap főz és mos rám, a lakás mindig tiszta, van mit felvennem, és úgy gondoskodik rólam lelkileg is, ahogy valaha mástól is elvártam volna. Soha sem gondoltam, hogy… végig ott lett volna mellettem, ha nem vagyok olyan büszke, és nem hagyom figyelmen kívül a tényt, hogy segíteni akar. Ostoba voltam, s vak, de már minden megváltozott.

Egy-egy kezelés után mindig megbeszélem vele, mit hallottam, mit tapasztaltam, s a reakciói is egyértelmű jelei annak, hogy jól cselekszek. Volt egy időszak, míg azt hittem, becsap, de rájöttem, ő nem egy ember… nem tud hazudni. Ha megparancsolod neki, hogy ne tegye, hát nem fogja. És akit magához köt érzelmileg, abban megbízik. Nem őrült, ahogy eddig hittem…

- Uram, sürgős üzenete érkezett Warhol gyógyítótól! – lép be ekkor a szobámba, megakasztva gondolatmenetemet. – Azt írja, hogy reggel tízkor várja az irodájában az utolsó elbeszélgetésre, és utána kerül sor a műtétre.

- Köszönöm, Tobey – bólintok, és elszakítom a tekintetem a tükörről. Semmi sem változott, csak az izom, ami a ruháim alatt jól kivehető, de megmaradtam annak a csupasz, szép arcú fiatalnak, aki eddig voltam. Csak a hajam hullik feketén alá, csak a ruhatáram kellett kicserélnem a hirtelen jött testváltozás miatt. De mindez nemsokára megváltozik. – Kérni szeretnék tőled valamit, rögtön azután, amint hazaérkezem az ispotályból.

- Mondja bátran, uram – mosolyog.

- Szeretném, ha végeznél rajtam egy emlékmódosítást. Nem akarok a műtétre emlékezni, és arra sem, hogy milyen fájó volt a gyerekkorom. Nem akarom tudni, hogy lány voltam, se a szektáról, se a szüleimről… annyit akarok, hogy a gyerekkorom boldog volt, és a szüleim szerettek, de egy tragikus balesetben elvesztettem őket.

- Mihez fog kezdeni az emlékei nélkül? – hebeg a manó. Még soha sem láttam ennyire meglepődöttnek.

- Ez egyszerű, Tobey. A jelennek, és a jövőnek fogok élni. Tudod, gondolkoztam… a manómágia más, mint az emberi. Szinte száz százalék az esélye annak, hogyha te hajtod végre rajtam az emlékmódosítást, akkor nem tudom megtörni. Amennyiben egy varázsló teszi, könnyen áttöröm a gátat, és minden kudarcba fullad. Nincs szükségem egy ilyen mértékű fájdalomra. Többé már nem.

Látom rajta, hogy hadakozna, de nem teszi, így nem zavarja meg a gondolatmenetemet. Az szabadon szárnyalhat, mint a madár a végtelen térben.

- Ha magamra szórnék egy exmemoriamot, minden eltűnne. Nem tudnék se írni, se olvasni, nem emlékeznék a varázslatokra sem, így ez egy kicsit sem célszerű. Egy emlékmódosítás azonban mindenre gyógyszer. Nincsenek fájó emlékek, csak a jelen, ami ki van kövezve rengeteg lehetőséggel, boldogsággal és a célomhoz vezető utakkal. Erre van szükségem, nem olyan dolgokra, amik visszahúznak.

- Tobey megértette, uram.

- Amint belépek az ajtón, hajtsd végre a bűbájt. Szólíts Walden Macnairnak, és kérdezd meg, mikor óhajtok befáradni a minisztériumba beadni az ajánlólevelemet a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság osztályára, mint hóhér.

- Miért pont Walden Macnair? – kíváncsiskodik.

- Ez az Adaminna Crewl egyetlen elfogadható anagrammája.

Vicces látvány, ahogy a manó az egyik csodálkozásból a másikba esik, de nem kérdez semmit, nem mond semmit, és így valahol sokkal jobb. Nem hagyom, hogy kétségeket ébresszen bennem. Én már döntöttem.

***