Cím: A Sötét Nagyúr nyomában

Korhatár: +18

Szavak száma: 7706

Halálfaló: Ifjabb Barty Kupor

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=JMNgxUEEMDA

Másodlagos kulcsok: Morsmordre, Élet-elixír

Műfaj: Komor, sötét regény

Jogok: Minden jog J. K. Rowlingot illeti.

Figyelmeztetések: Néhol trágár nyelvezet, kínzás 

Tartalom: A Sötét Nagyúrnak nyoma veszett. Hogy miért? Rejtély. Négy hűséges halálfaló veszedelmes kalandra vállalkozik, amikor úgy döntenek megkeresik eltűnt vezérüket. Első útjuk egy Nagy-Britannia kicsiny falucskába vezet. Itt él az a két személy, akiktől információt remélnek. Dráma. Harc. Mágia. Ezek várnak rájuk. De kik a titokzatos idegenek? Milyen kalandba bonyolódhat négy körözött bűnöző? Vajon tényleg megtalálhatják felmerülő kérdéseikre a választ?

Megjegyzés: - 

A Sötét Nagyúr nyomában

Fülledt, párás levegőtől terhes nyári este volt. A máskor oly ragyogó csillagokat most magába szippantotta az égen tinta fekete pacaként elterülő sötét éjszaka. Messze a távolban, a hegyek mögött, viharfelhők gyülekeztek, brutális zápor ígéretét hozva magukkal. Éjfél fele járhatott az idő, érthető tehát, hogy Backnell kicsiny falucskája kongott az ürességtől e kései órán. A macskaköves főutcára parazitaként telepedett rá a fojtogató csend. A hepehupás út egyenest a település főterére vezetett. A gyéren pislákoló utcai gázlámpák fénye bevilágította a borús ég felé nyúló, gótikus templomot,mely egyedüli épületként emelkedett a téren. Előtte kőkút díszelgett, ami kosztol feketéllet. Körülöttük rejtélyes árnyékok nyújtózkodtak, kísérteties kontrasztot rajzolva minden egyes mélyedésre és repedésre. Egyszeriben kialudtak a fények. A Semmiből, mintegy varázsütésre négy csuklyás karizmatikus alakja tűnt fel. Nem hétköznapi emberek voltak, ugyanis mágiától vibrált körülöttük a levegő. A pukkanás kísérte érkezésük rémisztő visszhangot vert az akusztikus téren. Azonban úgy tűnt senki sem figyelt fel a furcsa négyes hirtelen felbukkanására. Továbbra is kihalt volt minden, mint azelőtt. - Éppen időben- mondta az egyik kámzsás a többi felé biccentve. Mély, dörmögő hangja barátságtalanul csengett az arcát eltakaró maszk alatt. - Ki nem állhatom a későket. - Ne morogj már annyit Rabastan- szólt a másik férfi, oldalán egy csinos nővel. A nő szép arcán hűvös mosoly bujkált. Fiatal volt, karcsú, hosszú göndör haja hetykén omlott le vállára. Dús szempillái finoman meg- meg rezdültek, ahogy pislogott. Szénre emlékeztető szemében vad tűz pattogott, mintha valaki szakadatlanul szítaná azt. - Vakard már le magadról azt az átkozott álarcot!- parancsolta ellentmondást nem tűrően. - Vagy netán féled, aki vagy? Ne gondold, hogy egy rozsdás fémdarab, mögé elrejtőzhetsz. Ne legyél ostoba Rabastan. Senki nem lesz ott, hogy eltűntesse a bűneid véres nyomait. Vétkes vagy és gyilkos –kötekedett a nő. -Ugyan úgy, mint Rodolphus , Én és Kupor- mutatott a másik két férfira hevesen. - A Nagyúr kegyeltjei vagyunk mindannyian. Halálfalók!- mordult fel vadul hullámzó mellkassal , megfeledkezve arról, hol is vannak. - Csigavér Kedvesem- csitította szerelmét, és egy gyengéd csókot lehelt annak vörös ajkára. - Bellatrix-nak igaza van Rabastan- kapcsolódott be a társalgásba a Kupornak nevezett. Hangja fiatalosabb, és jóval lágyabb volt a másik kettő férfiénél, ugyanakkor kicsengett belőle a kimerültség. Koszos kezeivel hátra csúsztatta bő csuklyáját, felfedve rakoncátlanul álló szalmaszőke haját, és meggyötört arcát. Az arcot melyre a gyötrelem jeleit vésték mély barázdaként, mintha csak egy egyszerű rézkarc lett volna. - Ne feledd mi mindent köszönhetünk a Sötét Nagyúrnak Rabastan. Erőt adott nekünk. Hatalomhoz juttatott bennünket. - Tudom… -szólt közbe a férfi . Egy pálca suhintással leolvasztotta arcáról a fémmaszkot, majd szinte észrevehetetlen grimaszra húzta penge vékony ajkát. Úgy tűnt nem igazán nyerte el a tetszését a kioktató hangnem. - Felhúzott minket a mélyből, hogy megtaláljuk önmagunk- folytatta nem is törődve társával. - Lerázhattuk a feszes vas bilincset, amivel megpróbáltak odaláncolni egy olyan élethez, amit sosem éreztünk a magunkénak. Apánk helyett… - elharapta a mondat végét, világosbarna íriszében vad tűz lobbant fel. Bütykei elfehéredtek, mint a szűz hótakaró, ahogy mindkét kezét ökölbe szorította maga előtt. Az elfojtott dühtől kidagadt a homloka közepét átszelő, hosszúkás lila ér. Markában tartott varázspálcájából acélkék szikrák röppentek szanaszét. - Hé! Hé! Csak lassan a testtel. Nyugalom Barty – Rodulphus megragadta a fiú pálcás karját és lefelé fordította azt. –Eljön még a bosszú ideje, higgy nekem! Amint megleljük a Sötét Nagyurat, mindenkit elemészt majd pusztító haragjának hulláma. - Te ne próbálj itt békítgetni engem! Mióta érdekel téged az, hogy én mit akarok? – robbant ki belőle a szó, mint vulkánból a fortyogó magma. A kezdeti témának nyoma sem maradt már, pillanatok alatt más irányt vett a beszélgetés. - Értsd már meg!- felelte türelmetlenül. - Senki ember fia nem lesz, aki elmenekülhetne előle! A teljes varázsvilágot romba fogja dönteni! S a forró lángnyelvek között, a porrá égett holttesteken járva egyedül mi leszünk ott mellette, a Kiváltságosok. A Kiváltságosok, akik bármit megkaphatnak. – mondta miközben áthatóan tekintett Kuporra. A fiú állta a tekintetét, és az aranyszínű foltokat mustrálta a nagydarab férfi tág, fekete pupillájában. Barty egy pillanatra elgondolkodott. Mérlegelte a hallottakat. Nyelvén a szégyen keserű ízét kezdte el érezni. - Sajnálom- nyögte végül erőtlenül. Üresnek és távolinak tűnt a hangja. Határozottan kimerült volt. - Belátom, hogy elvetettem a sulykot és emlékszem, hogy miben állapodtunk meg. Barty homlokán verejtékcseppek gyöngyöződtek, ezért köpenye ujjának szegélyével durván megtörölte izzadt homlokát, majd a többiekre pillantott. Egyetlen társa sem szólalt meg. Mindhárman úgy bámultak rá mint holmi bazári majomra. A közöttük feszülő kínos csend, egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt , mint valami túlhúzott cérnafonal. A fiúnak rá kellett döbbenie: még ilyen sok együtt töltött idő után is feszélyezte társai jelenléte. Aprónak, sőt mi több jelentéktelennek érezte magát a „nagyok” mellett. Olyannak, aki akárhogyan is kapálozik, akármit is tesz, mindig csak az utolsó lesz. De változtatni akart ezen és most végre eljön az Ő ideje. - A-a Nagyúr felkutatása az elsődleges és bá-bármit megteszünk annak érdekében, hogy sikerüljön is- préselte ki az utolsó mondatot, de hangja többször meg-meg bicsaklott közben. A többiek egyetértően bólintottak. - Bármit- suttogták utána keményen, hogy aztán néhány röpke perccel később, mindnyájukat elnyelje a hoppanálással járó fullasztó űr.

*

A keskeny feljáró mindkét oldalán- magányos óriásokként- fák sorakoztak szabályos alakzatban. Tövükben, a göcsörtökhöz simulva, apró cserjék pihentek, zöld leveleik finoman fodrozódtak a felerősödő északi szélben. A felhajtó végén kétszintes téglaház emelkedett, alacsony kerítéssel körülvéve. A kerítésen túl a hatalmas fehérre meszelt, ház lakatlannak tűnt, mindössze az egyik emeleti szobából szűrődött ki halványan derengő aranyszínű fényfüggöny. A falakat repkények szerteágazó hálózata borította. -Biztos, hogy ez az hely? – kérdezte Rabastan kérdőn felhúzva egyik bozóntos barna szemöldökét. - Óóó egészen biztos- bökte oda vigyorogva Bellatrix. Arcán eszelős kifejezés villant át, ahogy felfelé nézett. – Hát nem érzed te félkegyelmű? Komolyan, fel nem foghatom hogyan tűrhetett meg az oldalán a Nagyúr egy ilyen tökkelütött gorillát mint te- nézett rá fitymalóan a nő. - Te rohadt szajha!-mordult fel ingerülten türelmét elvesztve Rabastan. - Én azt hiszem igen- vágott közbe Barty elejét véve a parázsvitának. Mármint érzek valami különöset… és valóban: a vér tajtékzó folyóként zubogott ereiben. S ezzel együtt érezte, ahogy az elfolyott mágia szétáradt a gerincén át egész testét feltöltve. Lenyűgözte az ismeretlen, ugyanis még sosem tapasztalta személyesen. Hatalom és elegedettség kettőse bizsergette az összes idegszálát. Reszelős, s egyben mély lélegzetett vett, hogy megtölthesse tüdejét a meleg, párás levegővel. -Mennünk kéne - zökkentette ki a fiút révült állapotából Rodulphus. Ne ácsorogjunk itt tovább. Mihamarább el kell takarítanunk az útból ezt rakás védőbűbájt, főleg, ha ki akarjuk szedni belőlük merre találhatjuk a Sötét Nagyúrat. Azzal Rodulphus, ruganyos, ugyanakkor néma léptekkel meglódult előre a házhoz vezető keskeny feljáron. Mivel túl szűk volt az út, ezért a többiek kénytelen kelletlen de libasorban masiroztak mögötte. Ahogy haladtak előre, a föléjük tornyosuló fekete fellegek gomolygó kavalkádja mintha felfalta volna a halálfalók kvartettjét. A sötétség leple alatt csupán rémisztő, fensőbbséges sziluettjüket lehetett kivenni. Másodpercek alatt elérték az épület nagy, lakozott bükkfa ajtaját. - Állj- mondta nyersen Rodulphus, és figyelmeztetőleg felemelte karját. Óvatosan a jobb ajtófélfa felé közelítette kezét, aztán mozdulatlanná merevedett, mintha láthatatlan falba ütközött volna. - Helyben vagyunk- közölte szárazon. Barty mogyoróbarna szemében kiváncsiság fénye csillant. -Ez mit jelent? Talán itt húzódik a védőmező?- kérdezte, s mocsoktól maszatos tenyerét egy ponton lefelé húzta. Elektrosztatikus csípések sorozata csiklandozta meg a fiú ujjait. - Igen itt. Ráadásul valamennyi, kifejezetten bonyolult bűbáj. Nyílván el fog tartani egy ideg, mire hatástalanítani tudom őket. Valószínűleg nem lesz sétagalopp, de megoldható . Mialatt beszélt talárja egyik belső zsebéből, merev, világos tölgyfapálcát húzott elő. Kissé feljebb emelte, arcán fölényes, magabiztos mosoly játszott. Bellatrix ciccegve tolta arréb Bartyt és odalépett szerelme jobb oldalára. - Segítek-jelentette ki. Képtelen lennék heteken át az ömlengésed hallgatni arról, hogy milyen tökéletes vagy kedvesem. Pajkosan megcsiklandozta a férfi borostás állát, mire Rodulphus kuncogott egyet, azután becsukta szépvágású szemeit. Homloka redők erdejébe futott a koncentrálástól. Halkan mormolni kezdett, Barty számára teljesen ismeretlen dolgokról. Volt valami sajátos, könnyed, pergő ritmusa, ami elegáns reneszánsz zenére emlékeztette a fiút. Ha egészen pontos akart lenni a Castles and Dreams-re a Blackmore’s Night-tól. Apja szívesen hallgatott efféle komolyzenét, Ő pedig akaratlanul is, de megkedvelt belőlük néhányat. Eközben csöndben figyelte a szerelmespár ténykedését. Azonban gondolatai minduntalan elkalandoztak, egyre messzebb és messzebb véve egy képzeletbeli vágányon. Olyan volt mintha felszállt volna egy vonatra, ami agya egy titkolt, kevésbé szívesen látott területére repítette volna el. Ezek a gondolatok csak és kizárólag a családjáról őrzőtt emlékekbe kapaszkodtak makacsul. Alig múlt tizenhat éves, amikor végleg hátra hagyta szüleit. Ekkor állt be Voldemort halálfaló seregébe, mivel lenyűgözte a Sötét Nagyúr elképesztő hatalma. A mérhetetlen büszkeség és boldogság érzése kavarogott mámoros lelkében. Megkönnyebült , úgy mint addig még sosem, ennek ellenére hiányérzete gyakorta beárnyékolta kedélyét. Hiányzott neki Édesanyja sugárzó mosolya. Az iránta érzett szeretettől ragyogó szeme, remegő puha keze, minden egyes beteg hörgő lélegzetvétele. Viszont, attól a perctől fogva, hogy döntött, és ezzel egyidejűleg csatlakozott a többi halálfalóhoz, ők váltak a családjává. Az új családdá, amiben továbbra is tapasztalatlannak, gyámoltalannak és veszettül fiatalnak találta magát. Mégis valahol elméjének egy rejtett zugában már felfogta: akárhogy is akarná innen soha többé nem lesz visszaút. Végig futott tőle a hátán a hideg. - Fázol Kupor? –hehéreszett gúnyorosan Rabastan. - Nem mondhatnám- válaszolt Barty és beletúrt szalmaszőke hajába. - Hamarosan befejezik - intett társai irányába. A két halálfaló pálcájának hegye az ezüst és arany csodálatosan váltakozó fénypázmájában pomázott. A levegő fokozatosan besűrűsödött körülöttök, Bellatrixék pedig eszeveszett tempóban kántálták a bonyolult varázsige láncot. Bartynak a pillanat tört részére elakadt a lélegzete. Úgy érezte mintha valaki erőszakosan össze akarná zúzni a mellkasát, azonban amilyen gyorsan jött a nyomás, olyan hamar el is illant. Rabastan haragosan szusszantott . A védőpajzs lassan fodrozódni kezdett előttük, Rodulphus viszont fel sem pillantott. Aztán egyszeriben végzett. Kimondta az utolsó szót is - Decido! – és felemelte a fejét. Verejték csorgott le izzadó homlokán. A védvonal materializálódni kezdett, fehéren ragyogó felszíne többé egyetlen apró fodrott se vetett. Közepén a hajszálérnél alig vastagbb repedés jelent meg, hogy egy szempillantással később megfékezhetetlenül szaladjon végig a formát öltött pajzson. A törések kisebb nagyobb részekre hasították szét az egészet, mintha mindenféle változatos méretű mozaikdarbkákból illetesztették volna össze egy egésszé. Barty azt hitte, hogy mindjárt csörömpölve hullik alá az összes, jó nagy zajt csapva a környéken. Tévedett. De nem teljesen. A védővarázslat milliónyi arany szilánkra robbant szét a levegőben. Mielőtt azonban földet érhetett volna, máris visszzatért eredeti helyére,mintha valaki egy magnón lenyomta volna a visszajátszás gombot. Az egész elképesztően bizarr és sokkoló volt. Ugyanakkor gyönyörűséges is, a maga különleges módján. A házat fekete fátyolként terítette be a megsemmisülni készülő bűbáj utolsó maradványa. Végül a fekete szín szürkévé fakult, majd elhomályosított masszává alakult át, míg egy végső gyenge derengéssel semmivé foszlott. - Parancsoljon hölgyem. Fáradjon bejebb- súgott bele ördögien Rodulphus kedvese fülébe. Bellatrix szája hűvös mosolyra húzodott, tekintetén őrület villant át. Nem habozott. Kecsesen megforgatta pálcáját ujjai között, majd berobbantotta az ajtót. Elszabadult a pokol.

*

Mielőtt a piros kábítóátok leterítette volna Bartyt, egy másik éles villanás hasította át a levegőt, amely szinte megvakította a fiút. Egy terelő bűbáj ragyogó fehérsége térítette el a lépcsőn álló férfi varázslatát. A dupla fénynyaláb sercegve suhant át az előszobán, és a Barty balján húzódó falba csapódott bele, kisebb krátert kivájva a betonból. A kiszakított rész hatalmas visszhangot verve koppant a törtfehér járólapon. Talpuk alatt remegve rezonált be a talaj, a fiúnak azonban felocsúdni sem maradt ideje már is érkezett a következő rontás egyenest a szemközti helyiségből. Ez Rabastant vette célba. Barty gondolkodás nélkül megragadta a halálfaló vállát és félrelökte az útból. Ezzel egyidejűleg kifordult, félre a rontás útjából, de még csak így is néhány centiméterre kerülte el azt. Arcán érezte a mágia keltette perszelő forróságot. Felfogni sem volt ideje mi történik pontosan. A konyhából érkező varázslat a hátuk mögött kiszáguldott az üresen tátongó ajtókereten, majd hangos reccsenéssel csapódott egy fa törzsének. A törzset pillanatok alatt irdatlan lángnyelvek garmadája ölelte görbe. A tűzmutáns egyetlen levelet és ágat sem kímélt. Forrón végignyalta a védtelen fát, mintha csak egy különösen ízletes falatot kostólgatna. A tomboló lángok keltette melegség, és az elszenesedett lombos orrfacsaró bűze őket is megcsapta. - Confringo! –üvöltötte Bellatrix és már lendítette is pálcáját. A lilán vibráló nyaláb apró szikrákat szórva szelte át a levegőt. Végül a hevesen ziháló férfi lába előtt fúródott bele a lépcsőfokba. Dobhátya szaggató robbanás töltötte be a házat. A detonáció ereje szétszakított mindent a környezetében. Az idő lelassult. Barty lassított felvételként látta miként ezernyi tűhegyes faszilánk -sebzett vadállatként- feltartozhatatlanul száguld feléjük. Eközben a mennyezet elkezdett remegni, poreső és vakolat szitált alá, a tartó gerendák megcsikordultak, az emelet egészén pedig egy minden eddiginél erősebb rázkódás söpört végig. Egy utolsó nyögéssel megroggyant feladva a küzdelmet. - Pulvis Inclino! – harsogta Rodulphus porrá morzsolva a feléjük száguldó szilánkok áradatát. A leomló mennyezettel azonban már Ő sem tudott mit kezdeni. - Befelé! Gyorsan- kiáltotta a rémülettől kikerekedett szemmel. Barty látta, ahogy a karjánál fogva megragadta Bellatrixot és maga után vonszolva berontott vele a baloldalt elhelyezkedő nappaliba. Ő is beugrott utánuk a szobába. Barty elfojtott dübörgést hallott a háta mögül, ahogy a mennyezet egy része összeomlott odakint. A levegőt betöltötte a sűrű por kavargó halmaza. Érezte, hogy tüdeje megtelik a parányi anyagok sokaságával. Köhögött egyet. Odabent sem volt jobb a helyzet. A csinos szoba falai szüntelenül remegtek. A polcokról sorban dőltek le a könyvek, kristálypoharak, és más egyéb dísztárgyak. Barty a nagy zúgás közepette hallani vélte egy gyermek szívszaggató sírását. - Talán fentről jön?- tette fel zakatoló elméje önmagának a kérdést. - Az isten szerelmére. Legközelebb legalább szólj, ha ránk robbantansz egy tetves házat- mondta Rabastan és nyögések közepette feltápászkodott a parkettáról. Letörölte porülte talárját majd Barty felé fordult. – Kösz kölyök- vetette oda félvállról a fiúnak, csakhogy a “kölyök”figyelmét már valami egészen más kötötte le. Barty egy kicsi és kopott fadoboz alá csúsztatta gyötrelmesen lüktető kezét. Felemelte, aztán kinyitotta a fedelét. A ládika belseje egymáson kusza össze-visszaságban heverő kártyák sokaságát rejtette. - Ezek Csokibékakártyák! – konstatálta a meglepetéstől döbbenten. Legalább félezer! Gyermeki áhítat csillant fel barna íriszében. S egyszeriben, mielőtt még megálljt parancsolhatott volna agyának, kellemes emlékképek összefüggő fűzére jelent meg előtte. Mintha tíz évet ugrott volna hátrafelé az időben. A múlt felsejlései kirakósként kapcsolódtak egymáshoz a fejében. Édesanyja gyönyörű, biztató mosolya, ahogy átnyújta neki az első csokibékáját. Az ujjai szorításából pimaszul kislisszoló béka képe. A felhőtlen órák, amikor a szomszéd fiúval cserélgették kártyáikat. Ahogy anyja érdeklődve kérdezgeti a híres varázslókról, ő pedig csak mesél és mesél neki teljes átéléssel a nappali díványán ülve. Édesapja szigorú megjelenése. Ahogy a karját markolja erősen, és hevesen magyarázza édesanyjának, hogy ideje lenne felnőttesebb dolgokra tanítania Őt. A kandalló perzselő tűzében hamuvá porladó csokibékakártyák csípős szaga. Apja hivatalos, minden érzelemtől mentes, lekezelő tekintete, miközben a lángok közé veti a kártyákat. A harag és szomorúság, ami akkor elöntötte gyermeki lelkét. Bosszúsan kiemelt egy lapot kupac legtetejéről. Remegő ujjai közt egyensúlyozva fordította meg . A hátoldalon cikornyás, nyomtatott betűkkel Nicolas Flamel neve díszelgett, a hozzá tartozó rövid leírással kiegészítve: Nicolast Flamel született: 1327- meghalt: ? . A világ egyik legnagyobb tehetségű alkimistája. A legendásan híres anyagnak, a Bölcsek Kövének egyedüli elkészítője. A kő segítségével, használója minden fémet vegytiszta arannyá képes vátoztatni, továbbá általa nyerhető ki az életelixír is, mely meghosszabítja fogyasztója életét. Mr. Flamel idén ünnepelte 642.! születésnapját, szerető felelsége Perenelle társaságában . A kiváló alkimista, és opera kedvelő Flamel a nyílvánosságtól elzárkórva, elszigetelten él Nagy-Britannia területén. Szoros barátság fűzi Albus P. W.B. Dumbledore-hoz, akit korunk egyik legnagyobb mágusaként tartanak számon. Barty felnézett. Könnyedsége egy másodperc alatt semmivé foszlott, teste hirtelenjében megtelt áramütésszerű feszültéggel. A konyhát a nappaival összekötő ajtó között két elnyúlt árnyék öltött alakot. - Rabastan-kiáltotta teli torokból .- Mögötted! A halálfaló a sívitó szél elsősöprő gyorsaságával perdült meg tengelye körül. Szeme elkerekedett , szája résnyire nyílt a döbbenetől. A páros kihasználta a meglepetés adta előnyt: pálcájukat széles ívben meglendítve könyörtelenül sújtottak le átkaikkal. Rabastan testét telibetalálta az egyesült energianyaláb elsöprő ereje. A felvillanó türkíz fény kiemelte a férfi járomcsontjának és halantékának lehelletnyi mélyedéseit, majd mintha csak egy könnyű tollpihe volna felkapta a talajról. Az átok heve áthajította a szobán, hogy végül -szilánkok zuhatagában fürödve- kirepüljön az ablakon át a szabadba. Barty látta, ahogy az egyik üvegcserép éle kíméletlenül hasítja fel a halálfaló fejbőrét. A vágás mentén a rózsaszín hús szétnyílt, és skarlátvörös vér fröccsent a tapétázott falra. A nappalit rögvest megtöltötte Rabastan vérének súlyos, fémes szaga. Barty felugrott, kapkodva rántotta elő pálcáját. - Stupor! –kiáltotta. A kábítóátok végigszántotta a levegőt- fénye kettéhasította a félhomályt-majd hangos reccsenés közepette csapódott a pajzsbűbájnak. A bűbáj semmivé foszlott előttük. Immáron semmi és senki nem választotta el őket egymástól. Rodulphus kivált, és már lendült is ellenfelei felé. Pálcáját előreszegezve egy sóbálványátokkal elindította a párbajt. Bellatrix csatlakozott kedveséhez. Sorozatban küldte átkait a férfi irányába, őrült vihogások közepette. Látszott rajta, hogy veszettül élvezi a harcot, Barty tekintetét eközben saját párbaja vonta el. - Obstructo! – harsant a nő kiáltása. Barty fürgén előregörnyedt, elkerülve a hátráltatóártás nemkívánatos hatását. Néhány lépést hátrált, viszont a következő pillantban már vissza is vágott. Rontása lángcsóvaként tört előre, ellenfele azonban résen volt, s bűbájával visszafordította Barty rontását. A fiú oldalra vetette magát, de megbotlott egy könyvkupacban és hasravágodott. Gondolkodás nélkül oldalra gördült. Még éppen idejében, egy másik rontás ugyanis pont ott csapódott be a padlóba, ahol az előbb még feküdt. Ragyogó szikrák tüzijátéka lövellt a mennyezet felé. Barty fektében kiáltotta el a varázslat nevét: - Capitulatus! Az auror játszi könnyedséggel kerülte ki a lefegyverzőbűbájt. A színes fénysugár hangos durranással ütközött a falnak, vakolatdarabkákat szakítva ki belőle. Barty zihálva felpattant a földről, a nő pálcája pedig újra felvillant. Nem volt elég gyors, az átok végre célt ért. A varázs a fiú karját találta el, aki felordított a fájdalomtól. Megpördült a levegőben, kezéből százfelé spriccelt a vér. Borzasztó puffanással terült el újra a padlón, és ezzel együtt elviselhetetlen kín költözött testébe. Szemét csípte az izzadság, ujjairól vörös cseppek csordultak alá. Képtelen volt megmozdulni, nyöszörgött a kibírhatatlan fájdalomtól. Homályosan látta, miként az auror ismételten felemeli pálcáját. Dübörgő szívverése meghatványozódott a látványtól, lélegzete recsegve tört elő tüdejéből. Talárja vértócsában úszott, Barty pedig érezte, ahogyan lassan elveszti uralmát zúgolódó elméje felett. -Hát megint kudarcot vallottam- futott át rajta a kusza gondolat. A szavak mintha valahonnan nagyon mélyről jöttek volna elő. - Sajnálom Nagyúr…- susogta rekedten, majd elnyelte a végtelen Sötétség.

*

- Barty térj magadhoz- mondta egy reszelős hang. Hallasz engem? Barty kinyitotta a szemét. Színes csillagok sokasága kavargott előtte. Ahogy látása egyre jobban kitisztult, eszébe jutott hol is van, s mi történt. Tenyere alatt puha szőnyeget tapintott ki, miközben tekintete lassan, a fájdalmtól lükető kezére tévedt. Felnyögött. Teljes karja rubinvörös vértől fénylett, mintha csak egy dühöngő kutya hegyes agyarának szétcincált martaléka lett volna. Valahonnan különös kopogó hangot vélt felfedezni. Óvatosan elfordította fejét, hogy ne kelljen csonka kezét látnia, majd körülnézett. Először Rodolphus arcát pillantotta meg az övéhez közvetlen közel. A halálfaló szeméből sütött az aggodalom. -Talán csak nem féltette Őt? - gondolta magában. Nem, biztosan nem, valószínűleg csak képzelődik. Megpróbálta felemelni hasogató fejét, de agyába éles fájdalom nyillalt. Érezte, hogy az elvesztett vérmennyiség hiánya visszahúzza a talajra. Borzalmasan gyenge volt. - Ne mozogj már ! Egy pillanat és rendbe teszlek! Bella kérlek menj és foglalkozz Rabastannal!- utasította kedvesét Rodulphus. Bellatrix fújtatott egyet, majd se szó se beszéd elhagyta a szobát. - De, mivan a...?-lehelte Barty.- Nyugalom. -Mindent a maga idejében- jött a felelet. Rodulphus pálcáját a sebzett végtagra szegezte, majd megköszörülte kiszáradt torkát: - Contrarres Leggelo… Cucireus Maximus… Comporre Singolo… - kántála. Fehér fény , izzó ragyogása derengte be a szobát. A bűbájsorozat működött: a kín tompulni kezdett, az izmok összenőttek, a bőr regenerálódni látszott. Barty megkönnyebült sóhajt hallatott, ahogy a fájdalom fokozatosan elillant. - Risonares! – fejezte be csendesen Rodulphus. A végső varázslatnál a magasba húzta pálcáját, lezárva ezzel a varázsigeláncot. - Gyere. Állj fel! - a kezét nyújtotta. Barty elfogadta a segítséget, s komótosan feltápászkodott. Még mindig szédült kissé. Próbálta megtalálni egyensúlyát, és a puha szőnyegbe mélyesztette cipője talpát, hátha sikerül megvetnie benne a lábát. Fülét újra megütötte a furcsa, ritmikus zaj nesze. - Mi a fészkes fene lehet ez? Kilesett Rodulphus masszív alakjának takarásából, és azon nyomban görcsbe rándult a gyomra. Elsápadt a szörnyű látványtól. Minden kérdésére választ kapott egy pillanat leforgása alatt. - Ez… Ez volt tehát … a csöpögő hang!?- nyögte megrendülten. Merdeten bámulta a nappali közepén logó két, elernyedt testet. Az ellenségeiét. Azokét, akik most természetellenes testtartásban, kiszolgáltatva lebegtek előtte. Mindkettő reszketett, számtalan sebből véreztek, egynémelyik zúzódásuk vagy vágásuk kifejezetten csúnyának tűnt. A bőrük alatti szakadékokból kövér vércseppek hullottak a padlóra. Borzasztóan festettek. A férfi erőtlenül küszködve próbált meg kiszabadulni az átok okozta béklyó feszítéséből. Barty félve lenézett a fejjel lefelé kifeszített aurorra. Frank Longbottom viaszszerű arcáról megfoghatatlan üresség sütött. Bal szeme vékony réssé préselődött kétszerésére dagadt szemhéja mögött, hosszú szempilláit, megannyi alvadt vércsepp súlya húzta lefelé. Sötétbarna, göndör haját csomókba tapasztotta össze a csúszós izzadtság és a por gusztustalan keveréke. - Dögöljetek meg-suttogta rekedten. Száján át vérbuggyant ki, ahogy beszélt. Sebesült szemei körül ezer apró vonal futott szerteszét, mint repedések egy ősöreg festményen. - A szádra üljek Longbottom?- kérdezte a visszatérő Bellatrix. Nyugodt arrogancia áradt belőle. Rabastan imbolyogva botorkált be a nő mellett, tekintete zavarosságot tükrözött. - Őszintén reméltem, hogy magadtól is rájössz, ki is diktátlja a feltételeket. Most pedig…- Bellatrix úgy dörzsölte össze tenyerét mintha egy születésnapi bulira készülne. -Válaszolni fogsz néhány kérdésünkre. - Csak figyelj, nehogy lemaradj valamiről- mondta irónikusan az auror. Halkan felnevetett, kacagása azonban véres köhögésbe torkolott. Barty hallotta, ahogy szörcsögve szívja be a levegőt. - Hogy te milyen együttmükdő vagy! Ez egyszerűen elragadó!–kiáltott fel meglepetést színlelve Bellatrix. –Ne játszadozz velünk Longbottom mert keservesen megbánod- szólt közbe Rodulphus. -Ne légy durva Rody- kuncogott Bellatrix. Fő a jóneveltség. Különben sem szeretnél idő előtt megfosztani az játékszeremtől, igaz? Hiszen még alig babusgattam. Azzal villámsebesen előrerendült , s megragadta Frank torkát. – Első kérdés. Pontosan mit tudsz a Sötét Nagyúr eltűnéséről?- búgta mézesmázosan, de hangja kegyetlenségről árulkodott. Ha felelsz, talán elfelejtem neked a múltbeli apró nézeteltéréseket, és túljuthatunk az apró bökkenőkön. Vagy nem. - Szóval? -kérdezte kíváncsian Bellatrix. Frank szó nélkül nézett vissza ellenfelére. Az égszínkék szempár mögött a gyűlölet tűze lobogott. -VÁLASZOLJ !-ordította Bellatrix, s könyörtelenül hátrarántotta az auror fejét. A férfi felkiáltott, de a halálfaló marka elfojtotta hangját. Vér serkent elő a nyakából ott, ahol a nő hegyes körme belevájt. –Ó te jóságos ég. – sóhajtott fel dühtől remegve. - Miért kell mindent megnehezítenetek? - Sebaj. Van más megoldás is, hogy kicsalogassuk a kis fejedből az információkat Longbottom. Oldalra lépett, és leguggolt Barty egykori ellenfeléhez. A nő ájultan lebegett néhány centire Franktől. -Alice Longbottom hmmm. - Bellatrix a nőhöz hajolt, s lenyalta arcráról a friss vért, majd hátborozongató vigyorra húzta száját. – Nagyon finom. Kértek belőle fiúk? Pokoli jó íze van, habár kicsit lehetne édesebb az én ízlésemnek túl sós a kicsike. -Te mocskos kurva! Azonnal hagyd békén a feleségemet! –üvöltötte az auror. Örülten vergődni kezdett a feszes szorításban. –Enyje, enyje hát így kell beszélni egy hölggyel?- kérdezte Rabastan nevetve. - Tanulhatnál egy kis tiszteletet. Crucio! A férfi torkából éles kiáltás harsant. Arca eltorzult az elviselhetetlen kíntól, szemgolyója őrülten forgott körbe –körbe, miközben könnyekcseppek szaladtak végig piszkos ábrázatán.Barty szinte magán érezte a szenvedését. Mintha neki is lángolt volna az összes porcikája, a kibírhatatlan fájdalomtól, de a legkevésébé sem érdekelte. A Nagyúr számít rá. Válaszokat akar itt és most, és meg is fogja kapni őket. - Elég legyen!-csattant fel végül. Rabastan leeresztette pálcáját és kérdőn nézett rá -Válaszolj a feltett kérdésre auror, mert különben a feleségednek és neked befellegzett- mondta oda sem figyelve másik három társára. – Információkra van szükségünk a Sötét Nagyúrról. Tudjátok , hogy hol találjuk Őt? Merre van? A segítségünkre vár ugye? FELELJ! Barty pálcáját Frank mellkasára szegezte. -Fo-fogalmam sincs- zihálta. - Se-semmit nem tudunk. - Miért hazudsz nekem?! Az igazat mondd!- mennydörögte. Baljával vékony pengéjű tőrt húzott elő talára egyik belső zsebéből. - Ezaz… jó fiú- mondta kéjesen Bellatrix. Ezt már szeretem. Játssz vele. Hasítsd fel mint egy rongybabát. - Barty megmarkolta Frank Longbottom talárját, s szinte akaratlanul közelebb húza a férfit magához. Csak most tűnt fel neki, milyen odanem illők nagy fülei a fejéhez képest. - Nos? Továbbra is úgy gondolod, hogy nincs mit mesélned nekünk? Vagy mindössze az időnket pazarlod – kérdezte halkan. Ez a halk hang azonban fenyegetőbb volt bármi másnál. -Ha tudnám is, sosem adnám meg azt amit akarsz! Undorító férgek vagytok mind! –fröcsögte. - Mind az Azkabanban cellái közt fogtok megrohadni. Véres nyálat köpött Barty szemébe. Barty sápadt arcát vörösre festette a düh. Elborult az elméje. Felemelte a tört és Frank bordái közé vágott vele. Egyszer. Kétszer. Háromszor. Minden egyes döfés után vér fröccsent a kezére. A penge keresztül hasította a bőrt és mélyen belesüllyedt az auror húsába. A fiú fülében tisztán csengett ellenfele könyörgő, elnyújtott síkítása. Elégedettséget érzett. Negyedszerre is lesújtott, de ezúttal a tört is bennhagyta az izomban. -Te senkiházi szar! Komolyan azt hitted, hogy van esélyed ellenünk?! Egy vinnyogó szánalom vagy semmi más! - Dühtől remegve előredőlt, majd ránezhedett a tőr markolatára és tövig nyomta a fegyvert Longbottomba. Az auror felordított tehetetlen kínjában. Fuldoklott a szájába ömlő vérmennyiségtől. Tekintete lassan elhomályosult. -Nem ájulhatsz el! Megértetted!?- Barty vadállatiasan megnyalta felső ajkát. - Keltsd fel a nőt Bella! Hadd lássa hőn szeretett férjét, mielőtt meghal. - Bellatrix vigyorogva nézett vissza rá. - Nézzenek oda. Milyen elvetemült lett itt valaki. Renervate!-mondta, miközben hangosan nevetett. A varázslat hatására a nő felébredt, szemei felpattantak, s idegesen forogtak ide-oda. Bellatrix undorodva nézett le a maszatos nőre. - Nézd csak Alice kivan ott ?- mutattot Frankre Rabastan. Láthatólag jól szórakozott. - A szerelmed. Alice kétségbeesetten a halálfaló felé pillantott. Szívszaggató sikoltás rezgette meg hangszálait. - FRAAAANK! FRAAAAANK!- kiabálta reményvesztetten. Rodulphus egy pálcaintéssel beléfolytotta a szót. - Talán az ocsmány feleségednek több esze lesz mint neked Longbottom. Kirántotta a véres pengét a férfi testéből. Elhalt nyöszörgés volt rá a válasz. Barty savanyú képett vágott, mintha citromra harapott volna. – Láthatod mit tettünk vele- fordult Barty a nő felé gyűlölettől teli szívvel. Ha nem szeretnél az ő sorsára jutni beszélni fogsz. Szépen beszámolsz mindenről, amiről tudni akarunk. Megértettük egymást? -Menj a pokolba! –jött a hűvös felelet. Barty az auror kéregbarna szemébe nézett, mely haragtól fénylett. Mosolygós nő lehetett a hétköznapokban, pirospozsgás arccal, tüsis rövidre vágott hajjal. Most azonban véraláfutások, kisebb sebek, zöld és lila foltok lepték el csinos pofiját. Cserepes szája felrepedt, sűrű vörös folyadék szivárgott a résekből. - Szörnyű. Sőt mi több elkeserítő ez a hozzáállás Mrs. Longbottom- csóválta a fejét Barty. Különös vörös köd ereszkedett le szeme elé. - Pedig nagylelkűen felajánlottuk az esélyt. - Milyen modorosan beszél. Akár az a fattyú apja- futott át rajta a felismerés. - Azt hiszem fel kell függesztenünk ezt az egyoldalú csevejt. Valljuk be nem túl kellemes a társaságotok- folytatta hivatalosan. Undorodott a gondolattól ,hogy apja gerinctelen stílusából ragadt rá is valamicske. Viszont perpillanat cseppet sem zavarta. Újra megnyalta kiszáradt felső ajkát, s ördögi félmosolyra húzta száját. - De előtte még… játszani akarok. Crucio!- harsogta. A nő teste görcsbe merevedett az átoktól. Karjai hátrafeszültek. Fogait duzzadt ajkaiba vájta, hogy ne sikoltson fel kínjában. Szenvedett, Barty pedig veszettül élvezte ezt. Egyszerűen képtelen volt betelni a kínzás okozta örömmel, melyet a fájdalom démonának örökké kielégíthetetlen vágya táplált. Három társa is csatlakozott hozzá, mivel nem igazán szerettek volna kimaradni a mókából. Bellatrix mellé állt, míg Rodulphus Rabastannal együtt Frank megtört testét sanyargatta. A férfi, láthatólag már rég elvesztette a tudata feletti irányítást. Ujjai begörbültek, szemei fennakadtak a leírhatatlan fájdalomtól. Szája sarkából nyál csöpögött a padlóra, kanyargó erei egyre lassabban pumpálták a vért. Alakja néha még idegesen meg-meg rándult, mintha skorpiók csipkednék, majd egyszer csak a végtelen nyugalom jelenléte költözött szétrombolt arcára. -Ez meghalt- vonta le a következtetést Rabastan. Mindenféle érzelem hiányzott a hangjából. Pálcájával könnyedén suhintott egyet, mire az auror hangos puffanással a falnak ütközött és elterült a földön. - Szerelmes vagy belé? –kérdezte Bellatrix eközben Alice-tól. A nő hunyorogva, könny fátyolozta szemmel pillantott a halálfalóra. Egy hang se jött ki a torkán. –Ő biztos szeretett téged. Ez járjon az eszedben, amikor meghalsz te szuka. Alice sóhajtott egyet, férje mozdulatlan teste felé pillantott, majd fáradtan lecsukta szemhéját. Beletörődött az elkerülhetetlenbe. Elszántan kalapáló szíve kihagyott egy dobbanást, s még egyet. Izmai finoman megremegtek még párszor, aztán mindörökké, megszűntek működni. Akármennyire is groteszknek hatott, de Alice mosolygott. Bellatrix felsóhajtott és félre tűrte összekuszálódott tincseit. Valódi csalódottság tükröződött rajta - Túl könnyen feladták. Még ki sem szórakozhattam magam rendesen. - Barty keserűen felnevetett. -Ráadasul, még mindig a semmiben tapogatózung. Egyáltalán nem jutottunk közelebb a célhoz- mondta letörten, miközben kihajolt a törött üvegszilánkos ablakon. - Kedvesem mit…- kezdte Rodulphus, figyelmeztetőleg, de Bellatrix leintette. -Morsmordre!-kiáltotta. Pálcájából szikrák ölelésétől kísérve fényes csóva száguldott a koromsötét felhők magasságába. Elrettentő jelenség kezdett alakot ölteni, a smaragdzöld csillagok által rajzolt fényúton. A ragyogó pontok sokasága egy koponyát hozott létre, melynek kitátott szájából egy kígyó csúszott ki. Ez volt a halálfalók szimbóluma. A jel, mely azokon a helyeken emelkedett az ég felé, ahol valaki gyilkosság áldozata lett. - Igazad van- ismerte be Barty, miután Bellatrix visszalibbent az ablakból. - Egy fikarcnyit sem jutottunk előrébb. Ugyanúgy egy helyben toporgunk mint eddig. - Lenézett vérben fürdő kezére. – De nem adhatjuk fel, mert a Sötét Nagyúr számít rá… -megbicsaklott a hangja. Rémülten kapta fel a fejét. Adrenalin szintje megugrott, pulzusa a fellegekbe szökött. Odakintről hangos pukkanások összetéveszthetetlen sorozata vert viszhangot a csendes környéken. - Aurorok! – ordította Rabastan magából kikelve. Félelem villant fáradt szemében. - Azonnal tűnjünk el innen! - kiáltotta falfehéren Rodulphus. Bellatrix után nyújt, megragadta karját, majd megprödült a tengelye körül, hogy fekete füstködöt okádva beszippanthassa őket a levegőtlen tér. Barty földbe gyökerezett lábbal állt, a hirtelen ért sokktól. Idegesen remegett, homlokáról sós izzadságcsepp folyott az orrára. -Ha most elkapják mindennek vége! Nem azért küzdött ennyit, hogy most a Minisztérium kopói börtönbe vessék. -Mire vársz még!? – rázta meg Rabastan halálfalótársát, majd egy másodperccel később semmivéfoszlott. Barty felocsúdott, s már pördült is volna tengelye körül, amikor egy auror képe robbant be látóterébe. A varázsló váratlanul belecsimpaszkodott talárja gyűrött aljába. Mielőtt mindkettőjüket elnyelte volna a préselő sötétség, Barty elmosódottan látta a nappali egyes részleteit. A szanaszét heverő kacatokat. A falból kivájt betondarabot, körülötte megannyi vakolatdarabkával. A spirálosan felszálló porfelhőt, a szőnyegen összegyűjt vértócsát. Alice és Frank Longbottom élettelennek hitt sziluettjét. Két ember alig moccanó ujját.

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!