Cím: Bujdosásom napjai

Korhatár: 12

Szavak száma: 5122

Halálfaló: Igor Karkarov

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=IQDshpdX0sQ

Másodlagos kulcsok: Imperius-átok, Élő-halál esszenciája

Műfaj: elbeszélés

Figyelmeztetések: kínzás (egy kicsi), szereplő halála

Jogok: Minden jog J.K. Rowlingot illeti.

Tartalom: Igor Karkarov egy éves menekülése végén visszaemlékezik bujdosásának napjaira

Megjegyzés: -

Bujdosásom napjai

Vakító fehérség. Hó és fagy mindenütt. A levéltelen fák ágairól tucatjával csüngnek alá a hosszabbnál hosszabb jégcsapok, melyeknek kísérteties muzsikát kölcsönöz a köztük elsüvítő zord, csípős északi szél. Sehol egy lélek. Még az erdő állatai is vackukba menekültek az éjszaka sötétje és a közeledő vihar féktelen tombolása elől. A lenyugodni készülő Napkorong vérvörösre festette az eget, majd átadva helyét a Holdnak végleg nyugovóra tért. A sötét erdő zordságát csak egy távoli és rendkívül halvány fénysugár pislákolása zavarta meg, ami egy kunyhóhoz tartozott.

***

Az ablakon kibámulva figyelem a naplementét, majd mikor elérkezettnek látom az időt előkotrok az éjjeliszekrényem fiókjából egy szál gyertyát és meggyújtom. A lumost használni túl kockázatos, viszont legalább ennyi fényforrásra szükségem van. Túl régóta élek ebben a mindent felemésztő sötétségben. Már lassan egy éve bujkálok a Sötét Nagyúr haragja elől. Kezdem úgy érezni van esélyem a túlélésre és nem ér utol a bosszúja. Hiszen volt olyan szökevény akit három nap után elkaptak. Én mégis itt vagyok, igen, van esélyem. Hirtelen egy koppanásra leszek figyelmes, gyorsan elfújom a gyertya pislákoló lángját és mozdulatlanná dermedek. A beálló csendet csak ziháló légvételeim és kalapáló szívem hangja töri meg. Lehetetlen, teljességgel kizárt hogy a Nagyúr szolgái rám találtak! Újabb koppanás, ám ezúttal sikerült rájönnöm a hang okára. A kint egyre fokozódó északi szél haragja csapkodja a kunyhó ablakához a közelben lévő fa ágait, majd az megadva magát a tombolásnak hangosan reccsenve a friss hóba hull, hogy így találjon megnyugvást a vihar féktelen dühe elől. Kissé lecsillapodok, de ez nem volt elég arra, hogy ismét teljesen nyugodt legyek. Teljes nyugalom. Az idejét se tudom már mikor éreztem ilyet, de tény, hogy az utóbbi időben nélkülözte látogatását nálam ez az érzés. Csak akkor leszek újra teljesen nyugodt ha a Potter fiú legyőzi a Nagyurat és végre nem kell nélkülözve és bujkálva élnem, várva mikor talál rám egy csapat halálfaló, hogy elhozza nekem Tudjukki bosszúját. Ha elkapnak azt nem úszom meg egy egyszerű Avada Kedavrával. Túl sok halálfalót jutattam azkabanba a saját szabadságomért cserébe és teljesen kizárt, hogy ezt megbocsájtsa nekem. Megrázom a fejem. Nem fognak rám találni. Potter véget vet a háborúnak én pedig ismét szabad leszek és megmenekülök. Biztosan így lesz. Igen, biztosan. Gondolataim elkalandoznak oda, ahol minden elkezdődött. A Roxfortba.

***

A labirintus előtt álltam és figyeltem ahogy Viktor belép, ezzel elkezdve a tusa harmadik és egyben utolsó próbáját, majd elindultam a lelátók felé, hogy elfoglaljam a helyemet. Félúton jártam, mikor bal alkaromba hirtelen égető érzés nyilallt, mire megdermedtem. Ez nem lehet igaz! Tudtam, előre tudtam. Láttam a nyomait. A Nagyúr visszatért. Remegő kezekkel kezdtem el feltűrni a talárom ujját, majd bal alkaromra pillantva szívem kihagyott egy ütemet, légzésem nehézzé vált. A Sötét jegy immáron feketén díszelgett rajtam. Hív engem. A Sötét Nagyúr ismét él és hív engem. Nem mehetek! Ha elmegyek azzal aláírom a halálos ítéletemet. Túl sok hívét jutattam a dementorok karmai közé. Nem bocsájtaná meg nekem az árulásomat. Bele se merek gondolni mit tenne velem emiatt. De ha nem megyek azzal is csak a saját sírom ásom. Megtalál engem. Vagy Ő maga vagy a halálfalói de megtalál engem. A vége így is úgy is ugyanaz. A halál. A hosszú és rendkívül fájdalmas halál. Nem akarok meghalni. Nem is fogok. Igen, ez az. Elmenekülök és soha senki nem fog rám találni. Elbújok valahol míg vége nem lesz a háborúnak aztán élem tovább az életem. A lelátó helyett a Roxfort felé vettem az irányt, a lehető legnagyobbakat lépve, hogy minél hamarabb odaérjek. A szobámba beérve tértágító bűbájt alkalmaztam a kabátom zsebén, majd villámgyorsan elkezdtem belepakolni azokat a dolgokat amire a menekülésem során szükségem lesz. Most rögtön elmenekülök. Még elmentem beszerezni pár dolgot a kastélyban, és mire mindennel végeztem már beesteledett. Jobb is így, legalább nagyobb feltűnés nélkül leléphetek. Elindultam a roxforti birtok széle felé ahonnan a hoppanálást terveztem. Az odavezető út során elhaladtam a labirintus mellett, ahol beigazolódott a gyanúm. Valóban visszatért. Sietősebbre vettem a lépteim, majd már csak azt vettem észre hogy rohanok a célom felé. Fejemben valamiért egy régen hallott dal pár sora csendült fel, amit nagyon igaznak éreztem a mostani helyzetre nézve.

„Ássák már a sírt ahol egy nemzet süllyed el” Ó igen. Itt újra háború lesz. „Tudjuk itt e földön élni halni kell, de nem mindegy hogy miért s hogyan”. Úgy van. Nem mindegy hogyan halunk meg és miért, de az teljesen biztos, hogy nekem nem most jött el az időm és egy jó darabig nem is fog. Ráadásul nem a Nagyúr miatt fogok meghalni. Egyre sebesebben futottam mikor végre megpillantottam a birtok szélének körvonalait. Még pár lépés és ott vagyok. Már nem kell sok és megmenekülök. Amint kiléptem a birtokról rögtön hoppanáltam az első helyre ami eszembe jutott. Északra.

***

Gondolataimból ezúttal egy tompa zaj ránt vissza a valóságba, és a pálcám után kapva körülnézek a sötét szobában. Félelmem egyre nő, ugyanis a zaj forrása fokozatosan, szépen lassan közeledik felém. Megtaláltak, szórakoznak velem és az őrületbe kergetnek, aztán megkínoznak és megölnek! Vagy hagynak szenvedni. Érzem ahogy a hideg verejtékcseppek leszánkáznak a homlokomon, hogy egy szép kis zuhanás után valahol a padlón érjenek földet. A szívem vadul kalimpál bordáim között és már szinte kigúvadt szemekkel–amik időközben hozzászoktak a sötétséghez–pásztázom a környezetem. Majd mindez némileg megszűnik, amikor a neszt okozó patkány előbújik rejtekéből, majd átrohanva a szobán bebújt a falon lévő nagyobb repedésbe. Leengedem a pálcám, bal kezemet pedig a mellkasomra szorítva próbálok csillapítani szívem őrült tempóján, és lassan, mélyeket lélegezve elérem, hogy újra normális állapotban legyek. Már amennyire a mostani állapotom normális. Nem lesz ez így jó. Bele fogok őrülni ebbe. Képtelen vagyok beletörődni abba, hogy a bosszúja egyszer utolér. Nem fog, mert elmenekülök előle. Még szép, hogy el, hiszen egyszer már sikerült.

***

Már lassan két hónapja bolyongtam ebben a zord, sötét erdőben. Az erdőben, amelynél kísértetiesebb börtönt nem látott még senki. Vetekszik az azkabannal. Hiába kerestem, nem találtam a kiutat sem pedig a menedéket. Bármerre mentem, bármerre néztem mindenütt a fák által kreált börtönrácsok fogságába estem. Kezdtem azt hinni nincs kiút, bár eddig még nem találtak meg engem, és ha rajtam múlik nem is fognak. Lassan besötétedik, nekem pedig keresnem kell egy helyet ahol meghúzhatom magam, hogy biztonságban átvészeljem a közeledő vihart. Valami ehetőt is kellene találnom. Már hetek óta nem aludtam egy jót, a vésztartalékaim pedig rohamosan fogyatkoznak, arról nem is beszélve, hogy reggel óta folyamatosan gyalogolok. Az ég kezdett narancssárga színt ölteni, a legelső hópelyhek pedig itt-ott elkezdtek szállingózni, hogy meghozzák a hírt: Hamarosan többen leszünk, vihar lesz és mindent beborítunk, készülj fel! Na persze, könnyű azt mondani. Átkozott hópihék! Ebben a térdig érő hóban alig tudok haladni! A vihar viszont nem érhet utol, ahogy mások sem.

Körülnéztem a fagyos tájon amit ezúttal már beburkolt a sötétség finom leple, felhordva az égre apró csillagait, hogy derengő fénybe vonják végtelenségbe nyúló börtönöm, miközben egyre több és több hópehely szállt alá elindítva a fejemben szüntelenül zúgó vészcsengőt egyre hangosabbá és hangosabbá téve azt. Egyre kétségbeesettebben kerestem egy helyet ahol végre megpihenhetnék és elbújhatnék a vihar elől. Nem fagyhatok meg pont itt és pont most! Tovább bírtam mint bárki más aki elmenekült a Nagyúr haragja elől! Különleges vagyok!

A jeges szél egyre jobban feltámadt, arcomba szórva a talajon terpeszkedő hótakaró tetején lévő finom szemcséket. A fülem zúgott a mellette eszeveszetten süvítő északi szél miatt, az arcomat szinte égették a ráfújt szemcsék. Széllel szemben haladtam, gyorsan és hatalmasakat tátogva próbáltam egy kis oxigént szippantani a tüdőmbe ám az így bejutott levegő szinte összepréselte légzőszervemet, elképesztő nyomást gyakorolva a mellkasomra. Az előttem lévő táj körvonalai fokozatosan összemosódtak egymással, elmémre tompa köd ereszkedett, mozgásom pedig még jobban lelassult. Meg fogok halni! Ha nem teszek valamit nagyon gyorsan meghalok! Nem akarom! Valaki, akárki, segítsen! Utolsó erőmmel megfordultam, hogy háttal legyek az egyre fékezhetetlenebbé váló csípős szélnek, ezzel elérve, hogy valamelyest normálisabban tudjak lélegezni. Hatalmasakat tátogva szippantottam a levegőből, ami csípte a torkomat, de ez cseppet sem érdekelt. Csak is arra tudtam koncentrálni, hogy újra kapok levegőt. Éreztem, ahogyan a tüdőm lassan kezd visszaállni a megszokott működéséhez, bár még mindig kapkodva szedtem a levegőt. Kabátom ujjával kitöröltem a szememből az időközben odaköltöző könnycseppek hadát, és újra körbepillantottam tájon, ügyelve arra, hogy semmiképpen se forduljak újra a szél felé. Az előbbi történések kivettek belőlem minden energiát és erőt, éreztem, ahogyan testem minden egyes porcikája megtagadja az engedelmességet, így egyensúlyomat vesztve, engedve a hátamat folyamatosan ostromló erős széllökéseknek, térdre rogytam, ezzel combközépig süllyedtem a frissen hullott hóban. Két karomat előrenyújtottam, miközben folyamatosan dőltem előre. Négykézláb–akár valamilyen állat–érkeztem a hóba, és szinte orrig süllyedve vártam, hogy a természet beteljesítse azt a bosszút, amivel a Sötét Nagyúr nem érhetett el. Úrrá lett rajtam a pánik, négykézláb mászva haladtam előre a vastag hótakaróban, mély és széles csíkot hagyva ezzel magam mögött a fehérségben, amit hamarosan újra megtöltött hóval a vihar. Nem érdekelt merre haladok, csak is arra tudtam gondolni, hogy tovább kell mennem. Másztam az életemért. A vihar tombolása elzárta előlem a láthatárt, szemeim egyre homályosabban közölték elmémmel az előttem elhelyezkedő képet. Megpróbáltam valahogyan tisztábban látni, ám ezen az éjszaka sötétje egyáltalán nem segített. Kegyetlen a természet! Még azt sem engedi, hogy tisztán lássam mi történik velem! Kezeim összerogytak alattam, arccal a hóba zuhantam. Lábaim is úgy döntöttek megadják magukat a rájuk nehezedő súlyoknak, így elhasaltam a talajon. Kissé elfordítottam a fejem, hogy az arcom félig eltakaró havon kívül egy kis levegő is jusson a tüdőmbe. Behunytam a szemeim, próbáltam valami szépre emlékezni az életemből. Keserű horkantással állapítottam meg, hogy nem jut eszembe semmilyen boldog emlék, bár ennek lehet az elmémen tábort verő tompultság az oka. Biztos vagyok benne, hogy volt boldog pillanat az életemben. A körülöttem megállíthatatlanul tomboló vihar zajai egyre halkabban értek el engem–hiába tombolt ugyanúgy, mint eddig–ám ezzel mit sem törődve folytattam a gondolatmenetem. Talán még amikor gyerek voltam, vagy amikor fiatal, történt jó dolog velem. Nem azokra a szörnyű részekre gondoltam mint például amikor csatlakoztam a halálfalók közé, vagy az emiatt bekövetkező azkabani fogságom perceire ahol a saját félelmeim és a dementorok szinte az őrület határára kergettek. Ezekre egyáltalán nem akarok emlékezni. Lehunyt szemeim mögött egy emlékkép kezdett el megjelenni, abból az időből amikor még én is a Nagyúr követői közé tartoztam. Néhány társammal együtt elfogtunk egy sárvérű nőt és az Imperius-átokkal kényszerítettük őt mindenféle őrültségekre és persze egy kis – a számunkra – szórakozásra. Lehet, hogy ezért kapom mindezt. Ezek miatt a tettek miatt fogok itt pusztulni. De én nem tehetek róla! Én nem ezt érdemlem! Nekem élnem kell és meg kell menekülnöm! Nem akarok így meghalni!

Kinyitottam a szemeimet és kissé felemeltem a fejem, már amennyire bírtam, hogy ne szívjak be havat a levegő mellé. A távolba nézve észrevettem egy nagy, világos foltot, ami azt a hatást keltette az éjszakában mintha csillogna. Elöntött a remény. Talán valami szélvédett menedék ahol meghízhatom magam! Add, hogy így legyen! Minden maradék erőmet összegyűjtöttem, de még ezzel is csak annyit sikerült elérnem, hogy a földön kúszva kezdtem el haladni a célom felé. Lassan, nagyon lassan haladtam a testem gyengesége miatt, fejemben mégis szüntelenül zakatolt a megmenekülésem gondolata. Egyre közelebb, és közelebb értem, a pillanatnyi boldogság szinte szorongatta a szívem. Időközben sikerült megállapítanom, hogy a világos folt ami felé elindultam, egy hófödte domb volt. Odaérve keserűen döbbentem rá, hogy csak egy egyszerű dombhoz értem, nincs benne semmi különleges. Boldogságérzetem amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is illant. Végem van! Most már teljesen biztos hogy végem van! Kétségbeesve simítottam végig kezemmel a domb oldalát, és meglepve állapítottam meg, hogy ott ahol a havat sikerült letisztítanom mozdulatommal, egy apró, kör alakú ajtó állt. Pár ügyetlen próbálkozás után sikerült kinyitnom és behúznom magam a dombba vájt odúba. Bezártam magam mögött az ajtót, majd körbepillantottam. Odabent halvány fény pislákolt–amiről nem tudtam megállapítani honnan jött–de jelenleg jobban érdekelt, hogy élek, sikerült megmenekülnöm. A hely teljesen üres volt. Fáradtan lerogytam a földre, ami hála az égnek száraz volt. Kicsit össze kellett húznom magam, hogy elférjek, de ez sem hatott meg különösebben. Megmenekültem! Élek, és egy jó darabig még élni is fogok!  Megkönyörültek rajtam! Hiába voltam kába, a jelenleg érzett boldogságom minden tagomat átjárta, kellemesen melengetve testemet. Szemeimet lehunytam, hogy végre aludhassak egyet, vagy ha más nem legalább kipihenjem kalandom fáradalmait. Órákig hánykolódtam, az álmok világa nem akart magával ragadni. Még ő is ellökött magától! Óvatosan felültem, már amennyire az odú engedte, és elkezdtem kutatni a zsebeimben. Ezzel a pihenővel összegyűjtöttem annyi erőt, hogy tudjak normálisan mozogni. Kiemeltem a zsebemben lévő tárgyakat, és némi havat, majd magam elé raktam őket. Volt közte kenyér, egy kulacsnyi víz valamint egy üvegcse amit még Piton szertárából vettem el. Valamelyest megkönnyebbültem, mivel volt még elég kenyerem, hogy durván két hétig kihúzzam vele, de hamar találnom kell majd valami ehetőt ha nem akarok éhen halni. Elvettem egy szeletet az ételből és mohón majszolni kezdtem, ezzel pótolva az elvesztett energiám egy részét, majd miután befejeztem az evés ittam pár korty vizet. A fiola kivételével mindent visszatettem a zsebembe, aztán kezembe vettem az üveget és olvasni kezdtem a címkéjén lévő, rendezett betűkből álló feliratot. Élő-halál esszenciája. Ó igen! Erre van most szükségem. A bájital segítségével végre kialudhatom magam, így kipihent is leszek, folytatom az utam is végül pedig megmenekülök. Kell az energia, hogy folytatni tudjam. Kihúztam a dugót az üvegcse szájából, ami hangos cuppanással vált meg az eddig otthonát szolgáló helytől. Belenéztem az üvegbe, majd felemeltem és egy húzásra kiittam a tartalmát. Odébb raktam az immáron üres üveget és újra elfeküdtem a földön. Éreztem, ahogyan a kellemes fáradtság lassan rám telepedik, elnyomja az érzékeim, és elhessegeti tőlem a valóságot. Egyre távolabb és távolabb, míg végül szemeimet lehunytam, és mély álomba merültem.

Mikor újra kinyitottam a szemeim meglepődve állapítottam meg, hogy szinte nappali fényesség férkőzött be átmeneti szállásomba. Nagyokat pislogva feltápászkodtam, és máris éreztem mennyire jót tett nekem ez a ki tudja mennyi ideig tartó, de megnyugtató alvás. Fogalmam sincs hány órát, esetleg hány napot aludtam át, de mivel az erő ismét visszaköltözött testem minden szegletébe, szemet hunytam a kérdés felett. Gyomrom korgása visszabillentett a valóságba, majd egy szelet kenyér elfogyasztása után az ajtóhoz fordultam, hogy folytathassam utamat. A bejáraton lévő apró kilincsre tettem a kezem, majd azt lenyomva megtoltam az ajtót, ám az előtte lévő, feltehetőleg tekintélyes méretű hókupac miatt csak résnyire volt hajlandó kinyílni. Ajaj, mi van ha nem tudom kinyitni az ajtót és örökre itt ragadok? A tartalékaim hamar el fognak fogyni és éhen halok! Vagy még rosszabb! A pánik ismételten elmém köré fonta karmait megbénítva ezzel a józan eszem. Már amennyi maradt belőle. Szerencsére egy hirtelen támadt ötlet megelőzte elmém teljes foglyul ejtését. Megfordultam, háttal lefeküdtem a földre, lábam az ajtónak támasztottam, kezeimet pedig a vele szemközt lévő falra. Nekifeszülve próbáltam kinyílásra kényszeríteni az ajtót, ami sokkal makacsabb volt annál, mint amire számítottam, jó darabig kitartott, de végül halk nyikorgással megadta magát az akaratomnak, teljesen kitárulva pedig egy kör alakú mélyedést hozott létre a hóban. Út a külvilágba. Gyorsan kimásztam mielőtt beomolhatott volna a rés, hogy ismét elzárja a kiutat. Kiérve felálltam a talajról és nagyot szippantottam az enyhén csípős, tiszta reggeli levegőből. A viharnak már nyoma sem volt, egyedül a felhalmozódott hó mennyiség utalt egykori féktelen tombolására. A Nap fényesen sütött, ezzel ragyogással ajándékozta meg a puha hólepel felszínét. Néhány madár csicsergését is hallani véltem, bár szerintem ez csak elmém tréfája lehetett. Körbenéztem, majd elindultam, hogy folytathassam a menekülésem a féktelen bosszú elől.

Hetek teltek el mióta otthagytam a dombban lévő odút. Két napja elfogyott az utolsó szelet kenyerem is, azóta nem ettem semmit, ami nincs éppen a legjobb hatással a teljesítményemre. Vizem még van bőven, de sürgősen találnom kell valamit, amit megehetek, különben éhen halok. Lefagyott lábaimat szinte vonszoltam a vastag hóban, egy pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Rám mosolygott a szerencse. Az egyik fa mögött egy rénszarvas keresett valamit, amit elfogyaszthat. Azt hiszem az élelem meg is van, és mivel rosszul látnak levadászni sem lesz nehéz. Óvatosan előhalásztam a zsebemben lévő pálcámat és a megfelelő átok kimondása után a testes állat élettelenül terült el a hóban. Odamentem hozzá, majd a pálcámmal minden szükséges varázslatot elvégeztem rajta, így pár perccel később, mohón enni kezdtem a nemrég elejtett rénszarvas húsát. Miután végeztem a maradékot a zsebembe süllyesztve indultam neki az utamnak.

Órák óta gyalogoltam már ezért lepihentem egy földből kiálló nagyobb kőre, majd felnéztem az égre. A Nap állásából ítélve dél körül járhatott az idő.

­­– Végre megvagy áruló– halottam magam mögött egy gúnytól csöpögő, mély hangot mire szívem egy pillanatra megállt, hogy aztán eddig soha nem látott tempóban doboghasson tovább. Egy puskagolyót megszégyenítő gyorsasággal fordultam hátra, hogy megpillanthassam az ismerős hang gazdáját. Megtalált egy halálfaló! A torkom kiszáradt, homlokomról gyöngyöző cseppekben indult el az izzadság, elmém szüntelenül pörgött. Valamit ki kell találnom de nagyon gyorsan különben megöl! Egyetlen egy szó harsogott fel újra és újra a fejemben. Fuss!

–H-Hardwicke– hallottam a hangomban lévő félelmet és remegést, majd úgy döntöttem hallgatok a fejemben ismétlődő utasításra. Felpattantam és a lehető leggyorsabban–hátra sem nézve–kezdtem el vágtatni az erdő sűrűbb része felé.

–Menekülj csak! Így izgalmasabb lesz, szeretem a vadászatot– kiáltotta utánam volt halálfaló társam, ám az elmémet fogva tartó pánik miatt egy szavát sem fogtam fel, csakis a menekülésre koncentráltam. Észvesztve futottam amerre láttam, kapkodtam a lábam a térdig érő hóban, hogy a lehető leggyorsabban haladhassak. Fülemben felerősödtek a hangok, szinte hallottam magam mögött a jó pár méterre lévő üldözőm légvételeit, a hó ropogását a talpa alatt. A kiáltásait is hallottam, de értelmezni nem tudtam őket a szorító félelem miatt. Nem mertem hátra nézni, még a pálcámat se húztam elő nehogy elhagyjam ebben a fékevesztett loholásban. Ha megtörténne, nem fordulnék érte vissza, márpedig biztos vagyok benne, hogy szükségem lesz még rá, ha túlélem. Csak ezt éljem túl! Egy fa mellett elhaladva láttam amint darabjaira robban azt őt érő átok miatt. Megszaporáztam a lépteim. Előttem egy széles szakadék szélének körvonalai kezdtek kirajzolódni, és a pánik fojtogatni kezdett. Vagy leugrom és meghalok, vagy itt maradok, megkínoznak, és lassan, fájdalmasan szintén meghalok. Egyre közelebb értem a szakadék pereméhez és egyben a döntéshez is. Lassultak a lépteim, már szinte sétálva értem el a szélét. Nem tudok megállni! Magától mozog a testem! A félelem teljesen elvette az eszem! Hátranéztem, üldözőm egyre közeledett hozzám. Visszafordultam és összeszorított szemmel leléptem a semmibe. Vártam a zuhanást, de nem ez történt.  Óvatosan, kissé félve nyitottam ki a szemeim és láttam, hogy egy barlangszerűségben ülök. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerültem ide, de amint meghallottam a fejem fölül érkező lépéshangokat megdermedtem. Levegőt nem mertem venni! Fölülem egy sor káromkodás, majd fokozatosan távolodó léptek zaja hallatszott. Megkönnyebbülten fújtam ki az eddig benntartott levegőt, kezem pedig a mellkasomra szorítottam, ezzel próbáltam enyhíteni szívem száguldó tempóján.

***

Ezután nem sokkal találtam rá erre a kunyhóra és attól fogva itt húzom meg magam. Csak arra az időre hagyom el, amíg valami ehető után kutatok. Azóta az eset óta egyetlen halálfaló sem próbált meg elkapni, vagy csak egyszerűen nem találtak rám. Nincs miért félnem! Ó igen, már nincs! Itt biztonságban leszek, amíg a Potter kölyök el nem intézi a Nagyurat, a halálfalókat pedig az Azkabanba nem juttatja mind, aztán ha ez megtörtént végre elmehetek innen. Újra szabad leszek! Visszakapom a normális életem! Ezeknek a gondolatoknak hála apró boldogságérzet lesz rajtam úrrá. Elhiszem, tudom, hogy így lesz!

Odakint már hajnalodik, a Nap sugárzó fényével üdvözli az erdő élőlényeit, világosságot biztosítva nekik egy új nap elkezdéséhez. Véget ért egy újabb rettegéssel töltött éjszaka.

Hirtelen kirobban az ajtó a helyéről és nekem felállni sincs időm mielőtt a cruciatus átok eltalált volna. Testembe hirtelen éles fájdalom hasít, mintha milliónyi éles tűt mozgatnának az ereimben és a bőröm alatt, hogy így próbálják meg kilyukasztani a testem. Felkiáltok és tehetetlenül vergődöm a padlón, miközben egyre elviselhetetlenebb a belém hasító fájdalom. Hirtelen enyhülni kezd ez a szörnyű érzés, abbahagyom a kiáltozást, de testem megállíthatatlanul remeg tovább, légzésem ziháló, szívem pedig olyan hevesen dobol, hogy szinte érzem, ahogyan kiszakítja helyéről a bordáimat.

–Buta, buta Karkarov. Csak nem hitted, hogy valóban megszökhetsz előlem, a Nagyúr bosszújának kézbesítőjétől? – alig jutottak el hozzám támadóm gúnyos szavai, csak a heves pánikra tudtam koncentrálni valamint az előbb átélt borzalmakra. Fölpillantok, és látom, hogy Hardwicke tornyosodik fölém. Megöl! Biztosan meg fog ölni! Nem menekülök, ezúttal nem fog sikerülni! Görcsbe rántja a tagjaimat a fájdalom, ahogy ismét eltalál a kínzó átok és elkezdi kifejteni a hatását. Mintha izzó lávát folyatnának a bőröm alatt, úgy éget. Kinyitom a szám, hogy kiálthassak, ám ezúttal csakis levegő áramlik ki rajta, a hang a torkomra forrt. Csak heves vonaglásra vagyok képes, dobálom magam ide oda a hideg földön, ám ekkor ismét alábbhagy a fájdalom. Érzékeim teljesen eltompultak, csak zúgást hallok a fülemben, nyitott szemeim csak homályos, elmosódott képeket tárnak elém, ám még így is érzékelem a felém szegezett pálcát. Tehetetlenül forgatom a szemeim, hátha tisztul valamelyest a kép és többet láthatok meg a szobából. Az izzadtság hideg cseppekké formálódva szánkázik végig arcomon, tüdőm egyre gyorsabb és gyorsabb mozgással követeli az oxigént. Próbálok könyörögni. Könyörögni az életemért! Torkomból csak erőtlen hörgés hajlandó feltörni. A szavak nem akarnak kilépni rajta. Kérlek Uram! „Segíts mert még van miért. Van kiért” Értem! Nem halhatok meg! Még nem jött el az én időm! Elmém ordítja a szavakat, de hangszálaim makacsul ellenállnak, így hangtalan marad a könyörgésem. A fülemen eluralkodó zúgáson keresztül két szót mégis tisztán hallok, majd szemem sarkából érzékelem is, ahogyan az átok zöld fényével eléri célját, majd ezúttal végleg elragad az örök sötétség.

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!