Korhatár: 12

Szavak száma: 3912

Halálfaló: Regulus Black

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=CEl_0dKkckw

Másodlagos kulcsok: Exmemoriam, Felix Felicis

Műfaj: Novella

Jogok: A jogok mind J.K.Rowling-é, és még egyszer köszönöm, hogy megírta a Harry Potter sorozatot

Figyelmeztetések: Szereplő halála

Tartalom: Azt mindenki tudja, hogy az igazi medált Regulus Black lopta el, s egy másolatot hagyott a barlangban, ahová Dumbledore Harryvel az oldalán ment el. De vajon hogy is történt valójában? Csak simán keresztül húzta a Nagyúr számításait, vagy őt is megviselte lelkileg?

Megjegyzés: Egy élmény volt ezt megírni.^^

Út a halálba

 

Kedves Anyám!

Én vagyok, tudod, a Te legkisebb fiad. Azért írok most neked, hogy tudd, mi történt velem.
Magam előtt látom az arcodat, miután Sipor (az én utasításomra) odaadta ezt neked, s olvasni kezdte. A szívem megszakad bele, de muszáj volt megtennem.

Ügyes kis könyv ez, meg van bűvölve, így az utolsó nap eseményeit nem kézzel írtam. Az jelenik meg, ami velem történt, s az érzéseim is benne vannak.

Ezúton, így utólag is szeretnék tőled elköszönni. Mindig is szerettelek, s köszönöm az életet, amit nekem adtál. Sajnálom, hogy nem vigyáztam rá. Hogy nem úgy irányítottam, ahogy kellett volna,

Regulus Arcturus Black

 

1979. szeptember 27.

Hűvös, csütörtök esti nap volt. Regulus Black egy temetőben állt, s társaival együtt egy kört alkottak. Akire vártak, még nem érkezett meg. Körbe nézett, miféle hely is lehet ez. Az ég be volt borulva: vihar közeledett. Lába alatt a füvet kiszárította a nap, habár most ezt is nehezen lehetett látni a sötétségben. A sírhantok rendezett sorokba szedve álltak. Mindegyik egy embert, egy történetet fedett. Nem messze tőle egy szobor kapott helyet. Egy arcátlan csontvázat formált meg, rajta nagy köpeny, a fején csuklya és a kezében kaszát tartott.

- Üdv néktek, halálfalók! – hallottam egy hideg hangot, s rögtön visszafordultam a kör közepe felé. Voldemort nagyúr teljes valójában állt ott, tettre készen.
- Azért gyűltünk ma össze, ezen a szép, borús estén, hogy egy kis segítségek kérjek tőletek. Nem is akármilyen segítséget. Van valami ötletetek?

A halálfalók mélyen hallgattak. Lucis Malfoy megpróbált felnézni a Sötét Nagyúrra, de mikor az visszanézett rá, újra leszegte fejét.
- Hát nem tudjátok? Sejtelmetek sincs róla, mire készülök – mondta tovább meséjét Voldemort. – Szükségem van valamire. Nem akármire. Egy házimanóra. Ki lenne az a megtisztelt személy, aki segítene nekem? Megígérem, nem marad el a jutalma.
Közelebb léptem a Nagyúrhoz.
- Talán te, Regulus? Felajánlanád a manódat e nemes cél érdekében?
- Fel, Nagyúr – hajoltam a földig.
- Rendben. Akkor, hívd ide. Mire vársz még? – csattant Voldemort hangja.

- Sipor! – mondtam hangosan. Nem sokkal később a manóm termett mellettem.
- Hivatott gazdám? – emelte fejét a Black sarj felé.

- Igen. Segítened kell, Voldemort Nagyúrnak.
- Parancsold meg neki, hogy engedelmeskedjen nekem! – hallotta Voldemort hangját.
- Sipor. Mostantól Voldemort Nagyúr parancsainak is engedelmeskedned kell!
- Igenis, gazdám – hajolt meg mélyen a manó előttem, majd a Nagyúr előtt is.
- Rendben. Elmehettek! – adta ki a parancsot Voldemort, s a halálfalók dehoppanáltak a temetőből. Én viszont még mindig ott álltam a helyemen.

- Igen, Regulus? – fordult hozzám kegyelmesen Voldemort.

- Mikor kell a házimanó? – próbáltam a szemébe nézni. Belenéztem a vörös szempárba, elmerültem a macskaszerű, hosszúkás pupillában. De mégsem bírtam sokáig, elkaptam a tekintetem.
- Még ma – válaszolta a Nagyúr.
- Rendben – hajoltam ismét a földig, majd dehoppanáltam.

 

1978. szeptember 28.

Szükségem van Siporra. Vajon hol lehet már? Mennyi ideig tart az, amit a Nagyúr kér tőle? Vajon elhívhatom már? Megpróbálom.

- Sipor! – kiáltottam. Hangom vízhangzott a konyhában. De a kis manó nem bukkant fel.

- A fenébe – bosszankodtam. Leültem a 12 tagú családnak is elegendő hellyel szolgáló asztalhoz, s magamhoz hívtam egy bögre teát. Miközben az első kortyot ízlelgettem, körbenézetem. A kőfalú, hideg konyhában egyedül üldögélve révedeztem arról, mi lenne, ha Sirius nem hagyta volna itt őket. Ha a tulajdon bátyám nem fordított volna hátat a Black családnak.
Kirázott a hideg. No, nem az emlékektől, amiken az előbb gondolkoztam, hanem mert az alagsori konyhában hideg volt. Felálltam, felemeltem a pálcámat, s a szoba végén lévő kandallóhoz sétáltam. Megálltam előtte, pöccintettem a pálcámmal, s máris vidám tűz lobogott.

- Ha Sipor nem siet, nekem kell megfőznöm a vacsorát – csapongtam hangosan, s újfent körbenéztem Tekintetem megakadt a tűzhely felett lógó súlyos vasedényeken.

- Sipor! – kiáltottam megint. Azt hittem, a manó még mindig várat magára, de pár percen belül ott állt Ő is a konyhában.

- Hivatott, gazdám? – kérdezte nehézkésen. Igencsak megviseltnek látszott.

- Mi történt veled? – kezdtem aggódni, választ se adva – Mi volt?

- Gazdám, Sipor olyan helyen járt, amit az emberek jobb, ha elkerülnek.
- Hol jártál? – faggattam továbbra is a manót. De láttam, hogy az majd összeesik a fáradtságtól (vagy valami mástól), ezért így szóltam: Sipor ülj le, és mondj el mindent!

Sipor, gazdája szavára leült a hideg kőre, s mesélni kezdett:

- Gazdám önként felajánlott a Sötét Nagyúrnak. Ezért Sipor a Sötét Nagyúrhoz ment. A Sötét Nagyúr nem mondta el Sipornak, hogy mit fognak csinálni, hanem elvitte Siport egy tenger melletti barlangba. És a barlangon túl volt egy üreg, és az üregben egy nagy fekete tó...

- És? Mi volt még ott?

- ... Volt ott egy hajó ...

- Egy… Egy hajó? – csodálkozott Regulus.

- Volt egy m-medence, tele varázsitallal, a szigeten. A S-Sötét Nagyúr megitatta Siporral... - A manó tetőtől talpig megborzongott.

Furcsán, de még is érdeklődve vártam, hogy a manó folytassa.

- Sipor ivott, és ahogy ivott, szörnyű dolgokat látott... Sipor belseje lángolt... Sipor Regulus gazdáért kiáltott, hogy mentse meg, Black úrnőért kiáltott, de a Sötét Nagyúr csak nevetett... Az összes bájitalt megitatta Siporral... Egy medált dobott az üres medencébe... Még több bájitallal töltötte meg.

- És utána? Mit tett a Nagyúr?

- A Sötét Nagyúr elhajózott, és a szigeten hagyta Siport... De Sipornak víz kellett, a sziget szélére kúszott, és ivott a fekete tóból... És kezek, halott kezek nyúltak ki a vízből, és Siport a felszín alá rángatták...
- Hogy menekültél meg? – ámultam el.

- Gazdám hívott.

- De csak úgy dehoppanáltál? – furcsálltam a dolgot.  - A Nagyúr hagyja, hogy csak úgy ki-be hoppanáljanak a barlangba. De várjunk. A manóknak erősebb a varázserejük. Hát persze. A Nagyúr erre nem gondolt – tört rám a felismerés miközben hangosan gondolkoztam.

- Rendben Sipor. Köszönöm, elmehetsz – adtam ki a nap utolsó parancsát, s a szobám felé vettem az irányt. A szoba közepén egy hatalmas ágy állt, ezen foglaltam helyet. A szobát csupán két szín jellemezte: a zöld és az ezüst. Emellett több helyen előkerült a Mardekár jellegzetes motívuma, az ezüst kígyó. A falak zöldre voltak festve. Az ágy fölé gondosan felfestették a Black család címerét, a híres mottóval együtt: ,,Toujours Pur”

- El kell tüntessem azt a medált – gondolkodtam hangosan, és áldottam a jó eszem, hogy időtálló hangtalanító bűbájt bocsájtottam ki a szobámra – Meg kell tudjam, hogy Voldemort milyen medált rakott az edénybe. Holnap mindenképp beszélnem kell Siporral.

 

1979. szeptember 29.

Mikor felkelek, azonnal tudom, mit kell tennem. Lerohanok a konyhába, de nincs ott.

- Sipor! – kiáltom. Nem sokkal később, egy pukkanás jelzi, hogy már nem vagyok egyedül a szobában.

- Igen, gazdám? – nézett rám a kis teremtmény.

- Milyen volt az a medál, amit a Sötét Nagyúr elrejtett?

- Egy hat…nem, nyolcszögletű medál  – Siporon látszott, hogy nagyon gondolkozik. – És egy nagy M betű van rajta.

- Mardekár Malazár – értettem meg rögtön – Milyen színű volt?

- Ezüst. De a teteje sárga volt.

- És milyen színű volt az M betű? – kérdeztem, bár sejtettem a választ.

- Zöld.

- Rendben Sipor, köszönöm. Elmehetsz, majd szólok, ha még kérdésem van – mondtam. A manó a földig hajolt, majd egy pukkanással köddé vált.

Papírt és ceruzát varázsoltam oda magamnak és rajzolni kezdtem. Két és fél órával és egy nagy kupac összegyűrt papírral később újra szóltam: „Sipor!” s a manó megjelent a konyhában.

- Igen, gazdám?

- Így nézett ki? – mutatom felé az elkészült rajzolt.

- Igen. Bár itt – mondta, és a ceruzáért nyúlt. De mielőtt megérintette volna, nagy szemeit kérdőn emelte rám.

- Megengedem Sipor, hogy alakíts a rajzon. Picit meghajolt a manó, majd munkához látott. Feje és nagy fülei eltakarták előlem a művet, így csak fél órával később nézhettem rá az elkészült képre.

- Tökéletes. Köszönöm Sipor, elmehetsz – mondtam és én is elindultam a szobámba.

Este hat óra fele, mikor anyám vacsorához hívott, már a medál kész másolatát is a kezemben tartottam. Mielőtt beléptem a konyhába, mélyen a zsebembe rejtettem a láncot.

Vacsora után felajánlom, hogy elpakolom az asztalt, így anyámék felmentek a szalonba. Miután a megtisztított edényeket elpakoltam, újra Siport hívtam, aki nem is váratott magára. Megmutattam neki a medált, amit tíz percen keresztül méregetett, majd így szólt:

- Tökéletes. És mik a további tervei gazdám, ha szabad tudnom – kérdezte a manó. Kinyitottam a medált, melybe egy gondosan összehajtogatott, kézzel írott cetlit tettem.

A Sötét Nagyúrnak!

Mikor ezt olvasod, én már rég nem leszek az élők sorában, de tudatni akarom veled, hogy én fedtem fel a titkodat. Elloptam az igazi horcruxot, és amint tehetem, megsemmisítem. Abban a

reményben várom a halált, hogy mikor szembenézel méltó ellenfeleddel, már ismét egyszerű halandó leszel.

R. A. B.

 

1979. október 1.

Anyám már reggel óta készülődik, Sipor az ebédet főzi. Ariana jön ma ebédre. Mugli születésű, de kiváló boszorkány. Még a Roxfortban ismerkedtünk meg; én mardekáros, Ő hollóhátas volt, egy évvel felettem járt. Tanévkezdés után szinte azonnal összejöttünk. Ő már végzett, s dolgozni kezdett. Igaz, hogy nekem lett volna még egy évem, hátra, de az iskola és a tanulás helyett Voldemorthoz való hűséget választottam. S ennek a napnak ma van az évfordulója. Gyönyörű szép egy évet köszönhetek neki, s majd belehalok, hogy Őt is itt kell, hagyjam.

Az óra elüti a delet, s hallom, hogy csöngetnek. Pontos, mint mindig. Lesietek és ajtót nyitok. Köszönés képp megcsókolom, Ő szenvedélyesen visszacsókol, mintha érezné, hogy nincs sok időnk együtt. Mikor ajkaink elválnak egymástól, szája mosolyra húzódik, majd a konyha felé vesszük az irányt.

A helyiségben kellemes meleg volt, a kandallóban vidáman pattogott a tűz. Én is vidám voltam, belül viszont tomboltam, hogy el kell hagyjam, meg kell bántsam ezt a lányt, akit ennyire szeretek. És akkor, mint a villámcsapás jött az ötlet…

Az ebéd csendesen telt. Anyám csak egyszer szólt Arianához, akkor is a sót kérte. Anyám berögzött mániája, hogy az asztalnál nem varázsolhatunk.

- És hogy tetszik a munkád, Ariana? – kérdezte apám, miközben Sipor a főételt szolgálta fel.

- Nagyon érdekes – mosolygott a lány.

- Mit is dolgozol? Aurornak mentél, nem?

- Ááá, nem. A végén elvetettem ezt az ötletet és a Varázslény-vadász résznél álltam munkába.

- Ez roppant érdekesen hangzik. És mit kell csinálnod? – érdeklődött apám kedvesen.

- Na, de Rob. Ki fog hűlni az ebéd – szólt rá anyám mogorván.

- Rendben, akkor majd később meséld el – mondta, de amint találkozott a tekintete anyáméval, azonnal enni kezdett.

Hát igen. Apámat nem érdekelte, hogy Ariana mugli születésű.  Csak anyám ilyen aranyvér-mániás.

Ebéd után átsétáltunk a szalonba. Apám, anyám és Ariana helyet foglalt a kasmír barna díványon, míg én a tölgyfa vitrinhez léptem. Egy üveg Ogden-féle lángnyelv whiskyt és négy poharat vettem elő. Töltöttem az összes pohárba, majd kiosztottam a jelenlévők között.

- Igyunk a boldogságra, az egészségre és a fiatalokra – tekintett itt rám és Arianára –, akik vélhetőleg tovább viszik a Black nevet.

Szörnyű bűntudat tört rám. Nem elég, hogy itt hagyom őket, de ki fogja tovább vinni a Black nevet? Sirius? Nem hinném, hogy Ő számít…

Koccintunk. Anyám egy mozdulatra megissza az összes poharában lévő alkoholt, majd távozik a szobából.

- Jut eszembe! – fordul apám Arianához – Mit is dolgozol a munkahelyeden?

-  A muglik közelébe keveredett bestiákat fogom be – válaszol Ariana.

- Ez nagyon érdekes! Eddig milyen lényeket kellett elfognod?

- Hát semmi izgalmasat eddig. Vagyis… - gondolkozott el Ariana. – A múltkor egy pár mooncalf kószált el mugli közeli szántóföldre.

- De azok csak teliholdkor merészkednek elő – lepődött meg apám.

- Épp ez az. Ők napközben jöttek elő, és az ott lakó muglik nem ismerték fel. Egy szemfüles arra lakó boszorkány látta meg az állatokat, és Ő hívott minket.

- És a muglik nem lepődtek meg?

- De, nagyon is. Emléktörlő bűbájt kellett elvégeznünk.

Emléktörlő bűbáj. Erre a szóra felkaptam a fejem és újra elfogott az a rossz érzés.

- Rob! – jelent meg anyám az ajtóban. Ránéztem és alig ismertem meg. Smaragdzöld estélyi ruha volt rajta és ezüst táskát szorongatott a kezében. Teljesen hű volt a mardekár ház színeihez.

- Máris megyek! – kelt fel a kanapéról, de azért töltött még egy pohárral a whisky-ből.

- El fogunk késni! – sopánkodott anyám.

-  Szerintem már nem fogunk találkozni – fordult Arianához és kezet csókolt neki. – A mielőbbi viszont látásra! Örülök, hogy találkoztunk!

- Én is nagyon örülök. És köszönöm a meghívást – fordult anyámhoz, aki erre a mondatra csak biccentett.

Nem sokkal később hallottam a nagy diófa ajtó csukódását, ami azt jelentette, hogy anyámék elmentek otthonról. És megkezdődött az utolsó pár óra, amit a szerelmemmel tölthetek. Én is felkeltem a kanapéról, s a zenelejátszóhoz léptem. Feltettem az egyik legszebb zenét, amit valaha hallottam.

- Szabad egy táncra? – léptem Ariana elé.

Csillogó tekintetét felém fordította, kezét a kezembe csúsztatta: - Igen!

A szalon közepére vezettem, és keringőzni kezdtünk. Meglepett, hogy mennyire szépen táncol.

- Gyönyörűen táncolsz – adtam hangot csodálatomnak.

- Köszönöm. Kiskoromban apám tanított meg – mosolyodott el – Milyen zene volt ez? Jazz, ugye?

- Igen. Anyám egyik régi kedvenc előadója Nagarah Groove. A zene meg Love me or Leave me. Szeretsz vagy elhagysz – mosolyodom el, de közben még is keserű ízt érzek a számban.

- Sose hagynálak el. Inkább meghalok, mint hogy elhagyjalak – néz a szememben és megcsókol. Nem bírom tovább s azt mondom, másnap korán kell kelnem. Érti a célzást, lekísértem a kapuhoz. Még egyszer megcsókol, majd elindul. Én aljasul rászegezem a pálcám, s ennyit mondok: Exmemoriam!

 

1979. október 2.

Reggel, miután felkeltem elbűvöltem a naplót, hogy azt, ami ez után történik, megjelenítse. Igazán meglepődtem azon, milyen nyugodtan viselkedtem reggeli közben, ahhoz képest, mi vár rám. Úgy gondoltam, megvárom az ebédet, majd elmegyek sétálni. Senkinek nem fog feltűnni, gyakran szoktam sétálgatni. És Sipor majd este – mikor anyám elkezd sopánkodni azon, hogy hol lehetek – adja oda neki a naplót.
Délelőtt nem találtam a helyem. Járkáltam a házban, beszéltem pár szót anyámékkal, de semmi egyéb. A hamísított medált a cetlivel és a pálcámmal együtt előkészítettem. Az ebéd zökkenőmentesen ment, senki nem gyanakodott. Mikor befejeztük, s anyámék elindultak a szalonba, én szóltam, hogy elmegyek sétálni. Felmentem a szobámba, s leültem az ágyra.

- Sipor! – szóltam, s rögtön meg is jelent. Látta a kezemben a medált és a pálcát. Semmit nem kérdezett, tudta mire készülök.

- Sipor - kezdtem.

- Igen, uram?

- Ezt este, mikor anyám már nyugtalan, oda kell adnod neki. Semmiképpen se előbb. Nem akarom, hogy utánam jöjjenek – mondtam, s átnyújtottam neki a naplót.
- Rendben, uram. Sok sikert! – mondta, s dehoppanált.

- Köszönöm – suttogtam a semmibe.

Eltettem a medált s a pálcám. Lassan felálltam az ágyról, s körbenéztem a szobámba. Az asztalomhoz léptem, s kihúztam a felső fiókot, melyben egyetlen kis fiola volt, címkéjén a következő felirat állt: Felix Felicis. Kinyitottam a kupakját, s egy kortyban lenyeltem a fiola tartalmát. Testemet kellemes bizsergés járta át. Biztos voltam benne, hogy így már nem fogok megtorpanni, hanem a végsőkig elmegyek.
Ez az utolsó alkalom, hogy a zöld szobámban állok. Végigsimítottam a lépcső korlátján, miközben lefele sétáltam, s kiléptem a nagy ajtón. Még egyszer visszanéztem a házra, majd elindultam arra a helyre, ahonnan dehoppanálhatok.

Egy erő, mintha a derekamnál fogva rántotta volna a magasba, majd egy sziklára dobott le. Mikor felálltam, mindenhol a tenger hullámzott. Tombolt a vihar. A habok a sziklát nyaldosták, amin voltam. Körbenéztem, és megláttam azt, amit kerestem: egy barlangot. Láttam, hogy nincs más választásom, így a vízbe vetettem magam, s úszni kezdtem.
Majd’ egy kilométert kellett kapálóznom a sós vízben, mikor végre elértem a barlang szélét. Nagy nehezen kimásztam a vízből, s egy gyors szárító-bűbájt szórtam magamra. Biztos voltam benne, hogy ez az a hely: éreztem a varázslat erejét. Végigtapogattam a falat, s megtaláltam az elrejtett bejáratot, de az nem engedett be. Tudtam, mi kell neki, így nem haboztam sokáig: megvágtam egy pengével a csuklóm, s vért csöpögtettem az ajtó helyére. Az azon nyomban boltívvé alakult, így most már könnyen bejuthattam. A szememmel térképeztem fel a helyet: keskeny szikla padló, egy nagy tó, melynek a közepén egy márvány oszlopon azonos anyagból készült edény állt. Nem tétováztam, mintha ösztönösen léptem volna ahhoz a helyhez, ahol a tó mélyén egy csónak rejtőzött. Kinyújtottam a kezemet, s éreztem, hogy egy láthatatlan láncon kell felhúznom. Nem tartott soká, már ott is állt a hajószerűség a víz felszínén. Először óvatosan, csak az egyik lábammal léptem bele, majd mikor biztonságosnak találtam teljes súlyommal nehezedtem bele. Nem süllyedtem el, sőt a hajó magától vitt a sziklaszirthez. Ott kiszálltam, s az edényhez odalépve vizsgáltam meg a benne lévő folyadékot. A márványtál szélére egy kagylóhéjat tettek. Szóval mindenképp meg kell innom. A zsebemben megszorítottam a medál másolatát, s belemerítettem a kagylóhéjat a folyadékba.
Szörnyű kín és fájdalom lett úrrá rajtam, s ez egyre fokozódott, minél többet ittam abból a folyadékból.  Végül, mikor már csak egy kagylóhéjnyi volt a tálban, kimertem azt, kivettem a medált, s beledobtam a másikat. Az edény azon nyomban megtelt azzal az érdekes átlagú folyadékkal. Én megittam a maradékot.

Eldobtam a kagylót, majd a tó szélére mentem. A kezemmel mertem a vízből, hogy enyhítsem kicsit a fájdalmat. De ujjak kulcsolódtak a karomra, s a vízbe húztak. Nem kapálóztam, nem is ellenkeztem.
Ne aggódj anya, nem tartott sokáig, nem tovább, mint egy perc, és én már örök nyugovóra tértem.

 

 

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!