Cím: A háromszázadik év

Korhatár: 12

Halálfaló: Draco Malfoy

Szavak száma: 14564

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=zqfrBqz4RD0

Másodlagos kulcsok: Sectumsempra, Zsugorító-főzet

Műfaj: Sötét mese

Jogok: JKR anyánk és az általa megbízott társaságok illetve a Merlin című 1998-as film kitalálói és megalkotói.

Figyelmeztetések: egy kicsit (bár kinek mi fér bele) OOC Draco, gyilkosság

Tartalom: Draco egy támadás utáni éjszakán felébred és bolyongani kezd a kúria sötét folyosóin. Eljut a könyvtára, ahol felfedez egy ismeretlen helyiséget, benne az apjával, aki érdekes mesét mond el neki. Vagy lehet, hogy Lucius téved és nem is minden csupán mese?

Megjegyzések: Az elfeledett varázslatok, a Régi Út követői, fiatalító varázslat, Merlin és Mab illetve Merlin és Nimue története nem az én fantáziám szüleményei. Kedvenc filmem, az 1998-as Merlin c. filmben szerepelnek (amelyben mellesleg a mi csodálatos Bellatrixunkat alakító Helena Bonham Carter is szerepet kapott), én csak kölcsönvettem és beleillesztettem a történetbe.

A háromszázadik év

A kandalló és a gyertyák fényének lobogása megvilágította a szalont. Az egyik fotelban egy szőke fiatal ült, sebesült bal vállát az előtte térdelő társa látta el éppen.

 - Hogy sikerült összeakadnod azokkal a rendtagokkal, mond? – kérdezte Blaise, miközben a kezében tartott rongyot a vizes tálba dobta és felvette a Sebzáró kenőcsöt.

 - Nem tehetek róla, hogy azonnal ránk támadtak! – morrant fel Draco. – Pansy hogy van?

 - Még eszméletlen. A gyógyító már kezeli.

Blaise nagyot sóhajtott, ahogy rácsavarta a kupakot a tégelyre. Egy kis boszorkányfű-kivonatot cseppentett a kötszerre, majd elkezdte áttekerni vele a sérült végtagot. A bájital illata bekúszott az orrába és akaratlanul is felidézte benne a hatodik évüket. Jól emlékezett arra, mikor Potter megátkozta a barátját. Este, takarodó után felosont a gyengélkedőre, hogy meglátogassa a barátját. Borzalmas állapotban volt. A mellkasát egy az egyben kötés borította és ugyanezt az édeskés szagot árasztotta. Álom főzetet itattak vele, ezért nem ébredt fel Blaise jelenlétére, így azonban csak még nyomorultabbul festett az ágyban a fehér lepedők között, amiktől az arca alig néhány árnyalatban tűnt csak el.

Másnap felkereste a könyvtárat, mert meg akarta tudni, hogy mi volt az, amivel Potter megátkozta a mardekárost, de nem jutott semmi eredményesre. Mikor legközelebb járt a betegnél, az éppen ébren volt és elmesélte neki, hogy mi volt a varázsige, amit hallott: Sectumsempra. Blaise még sosem hallott erről az átokról, de ami még meglepőbb volt, maga Draco sem. Azóta persze már mindketten ismerték, a szőke még alkalmazta is a varázslatot, de Blaise úgy érezte, nem tudna senkit olyan állapotba juttatni, mint amilyenben a barátját látta. Hát igen, ő sosem volt az a halálfaló-alkat.

A szalon bejárata felőli léptek rántották vissza a valóságba. Felpillantva a Malfoy család fejét pillantotta meg. A Nagyúr uralkodása negatív nyomot hagyott a férfin, ez szemmel látható volt. Régi arrogáns, arisztokratikus megjelenése tünedezőben volt, bőre megszürkült, szeme alatt olyan karikákat látott, mint annak idején Draco szemei alatt. Három éves kora óta ismerte az ifjú Malfoyt és családját, tisztán élt benne a kép, amikor meglátta a vonzó megjelenésű, erős kisugárzású férfit. Gyermekként igen nagy hatást keltett benne, annak ellenére is, hogy érezte azt a belőle áradó, bizonyos fajta sötétséget, ami a varázslót mindig is körbe vette. Mágiája olyannyira átitatta minden sejtjét, hogy azt kívülről is érezni lehetett.

Ehhez képest most egy megkeseredett, kudarcot vallott, szenvedő embert látott és inkább nem is akart belegondolni, hogy ez mekkora törést jelenthetett a barátjában, aki mindig is erősnek és rendíthetetlennek ismerte az apját. Akárcsak mindannyiuk.

Látta az önkéntelen rándulást a szája sarkában, ahogy meghallotta a sarokban álló lejátszóból szűrődő zenét. Nos, igen, nem igazán tolerálta Draco új kedvtelését, vagyis, hogy elkezdett mugli filmzenéket hallgatni. Még az elmúlt év végén hallotta meg egyik sárvérű évfolyamtársukat, amint a Dorian Gray című film zenéjét hallgatta. Bár senkinek nem vallotta be, az egyik manójukat még a következő héten elküldte, hogy szerezzen egy lemezt ezzel a dallammal. Azóta állandóan ezt hallgatta, az apja pedig egy idő után beletörődött fia új hobbijába.

 - Jó estét, Blaise! – köszöntötte a fiatalembert. – Hogy van Draco?

 - Rendben lesz, Mr. Malfoy – sietett megnyugtatni a varázslót. –Bekötöztem boszorkányfűvel átitatott kötszerrel, a többi már a bűbáj dolga. Reggelre csak halvány nyom marad a bőrén, semmi több.

 - Helyes. Ígéretes gyógyító válik belőled egy napon – mondta, majd biccentett és amilyen halkan jött, Lucius Malfoy úgy távozott is.

Blaise elképedve nézett a szőke férfi után. Igazán ritka kincs, ha ő valakit megdicsér és a barna hajú varázsló érezte is a súlyát. Elmosolyodott.

 - Úgy látszik, nagyon aggódik érted – jegyezte meg végül, felnézve Dracóra, miközben hátraült a sarkára.

 - Ja, tényleg úgy tűnik – hagyta rá a szőke, de látszott, hogy nem figyel rá.

 - Látom, nagyon a gondolataidba mélyedtél. Most magadra hagylak, szólj, ha fájni kezd, vagy bármi szokatlant érzel.

 Miközben felállt, összeszedte a cuccait és a lépcső felé indult. Még hallotta Draco hümmögését a háta mögül.

------------

Draco egyedül volt a szalonban, későre járt, már csak a kandalló megbűvölt lángjai égtek. Jobb kezében whiskys poharat tartott, másik, sebesült karja a karfán pihent. Kortyolt egyet az italból és lenézett a lába elé, ahol a szőnyegen két ír farkaskutyájuk feküdt. Hórusz, a bal oldali, bágyadtan csóválta a farkát. A szőke varázsló a monoton mozgást figyelte, közben felidézte magában az összecsapás képeit.

Egy átlagos péntek estének tűnt. Egy bárban iszogatott Theóval, Blaise-el, Pansyvel és Daphne-val. Daph és Blaise egy fél órával korábban indultak haza, majd ők hárman is elhagyták a varázs-kocsmát. Mikor kiértek a szűk sikátorból, ahol a bejáratot találták a szórakozni vágyó aranyvérűek, négy taláros alakot láttak maguk előtt a sötétben. Még el sem gondolkodtak rajta, hogy barátok-e vagy ellenségek, mikor pálcát rántottak és párbaj bontakozott ki a kihalt utcán. Ha jól látta a repkedő átkoktól, kettőt elkábítottak, egy pedig meghalt. A negyedik megfutamodott, de ekkor Draco válla már sebesült, Pansy pedig ájult volt. Theót hazaküldte, mondván: haza tud hoppanálni a kúriába. Viszont amint megérkezett, kis híja volt, hogy össze nem csuklott, még épp le tudta tenni Pansyt a padlóra, annyira felemésztette maradék erejét a társashoppanálás. Nem sokkal utána került a fotelbe és Blaise gondoskodó kezeibe.

A kandalló lángjai zöldre váltottak és ez hozta vissza az emlékeiből. Hamarosan a tűzből egy fekete taláros, fekete hajú illető lépett ki, aki egy pillanatra megzavarodott, hogy Dracót ilyen közel találta magához.

 - Draco! De jó, hogy épp itt vagy, hozzád jöttem – közölte a jövevény, miközben leporolta magáról a kormot. Pontosan a kézzel szőtt perzsaszőnyegre.

Draco nem szólt semmit, jelét sem adta annak, hogy észrevette a nála egy évvel fiatalabb fiút, csak egy ingerült szájrándítással konstatálta a kárpit beszennyezését, amitől hirtelen annál is jobban hasonlított az apjára, mint általában.

 - A Nagyúr küldött. Azt mondta, egy megbízatása van számodra. – Az ifjú halálfaló fontoskodva közelebb lépett a szőkéhez. – Azt üzeni, hogy két napon belül főzz neki egy adag Zsugorító-főzetet. Azért éppen te, mert Pitont túlságosan lefoglalják az igazgatói teendői, gondolom. Nem mondta, hogy miért éppen te, de úgy hiszem, ez az oka annak, hogy téged kért erre, hiszen te nem is vagy Bájitalmester. Mi történt a karoddal? – vette észre a fehér kötést az ifjú mardekáros vállán.

Draco nagyot sóhajtott és azzal a tipikusan jeges tekintettel nézett fel a fiúra, amitől minden jóérzésű ember halálra válik.

 - Először is: a Nagyúr nem magyarázkodik soha, senkinek, Ferguson. Főleg nem egy olyan senkinek, mint te, aki egy hónapja sem viseli a Jegyet. Parancsot ad, te elvégzed és kész. Nem kérdezel, csinálod. Másodszor: ahhoz, hogy mi történt a karommal, semmi közöd. Harmadszor: A Zsugorító-főzet elkészítéséhez nincs szükség mesteri fokozatra, tehát én is el tudom készíteni. Van még valami vagy csak feleslegesen rabolod a drága időmet? – kérdezte, hangja akárcsak a fagyos északi szelek.

 - Nem, megyek is, megyek is, Draco – kezdett hátrálni a kandalló felé.

 - Nem emlékszem, hogy felajánlottam volna, hogy a keresztnevemen szólíts, Ferguson. És ha még egyszer összepiszkítod azt a drága szőnyeget, veled takaríttatom ki. Világos? – kérdezte, miközben a fiú port szórt a tűzbe.

 - Igen, világos, bocsánat – makogta, miközben bemondta a címet és köddé vált.

 - Élvezed, hogy kínozhatod ezt a szerencsétlent? – hallotta Blaise hangját a háta mögül. Nem fordult felé, csak egy csuklómozdulattal helyet mutatott neki a szemben lévő fotelben.

 - Idegesít. Nem tudja, hol a helye és állandóan olyan idegesítően okoskodó képet vág, mint az a Weasley-kölyök.

 - Percy – segítette ki.

 - Az. Te mindegyiknek megjegyzed a nevét, vagy mi van?

Blaise csak megforgatta a szemét.

 - Az előbb, azzal a metsző hangoddal komolyan mondom, olyan voltál, mint az apád. Még egy kicsit növeszted a hajad és szakasztott olyan leszel – mondta és beleborzolt a szőke félhosszú tincseibe. Draco elütötte a kezét.

 - Fejezd be! Tudod, hogy utálom, ha hozzáérnek és összekócolják a hajamat – morrant rá.

 - Most meg olyan vagy, mint egy durcás óvodás – nevetett. – Na, jó, viccet félretéve: hallottam, hogy még ébren vagy. Draco, pihenned kéne, kis híján levágták a karod.

 - Jól vagyok. De csak, hogy jobb kedved legyen… – állt fel, kinyújtóztatta a tagjait és barátjával a sarkában elindult az emeleti hálók felé.

-------------

Az éjszaka rémálomból riadt fel. Nem emlékezett a pontos álomra, csak az érzés maradt meg benne. Felült az ágyában és kinézett az erkélye ajtaján. Hatalmas vihar dúlt odakint, a terasz mellett álló fa ágait vadul csavargatta a szél.

Kiment a fürdőszobába, hogy hideg vízzel megmossa az arcát. Mikor felnézett, a tükörből egy halottsápadt arc nézett vissza rá, vállán a fehér kötéssel. Egy pillanatra fáradt mosollyal a kezébe temette az arcát. Óvatos mozdulattal levette a kötszert és megvizslatta a csaknem begyógyult sebet.

Miután fáradtan visszafeküdt a selyemtakaró alá, még sokáig forgolódott álmatlanul, míg meg nem unta és inkább úgy döntött, lemegy a könyvtárba és keres magának valami jó könyvet.

A padló halkan nyikorgott a talpa alatt, ami nem igazán volt szokványos a kúriában, de elintézte a dolgot annyival, hogy biztosan csak a megtépázott idegei űznek tréfát vele. Amikor hirtelen villám világította be a folyosót a bal oldali falon végighúzódó ablakokon át, mintha mozgást látott volna a szeme sarkából az egyik fordulóban. Odakapta a fejét, de amikor tüzetesebben is meg akarta vizsgálni, nem volt ott semmi. Azonban mikor a villámot kísérő dörgésbe egy zár kattanása is vegyült, már komolyan kezdett megijedni, hogy a pálcáját a szobájában hagyta.

Igaz, mindig is laktak kísértetek a házban, egyes elhalt őseik szellemei, de ők békés szándékúak voltak, gyerekkorában sem rémisztgették és a padlás szintet vették birtokba. Azért a biztonság kedvéért elsuttogta:

 - Invito, pálca!

Megvárta, míg a galagonyavessző a kezébe repült és csak ezután folytatta útját a szűk lépcsősoron. Apja az elmúlt nyáron kezdte el bevezetni a pálca nélküli varázslás alapjaiba, így egyszerű varázslatokat már el tudott végezni. Ahogy a rejtekajtón belépett, apró fáklyák sokasága villant fel. Ismerte a kúria minden zegét és zugát, előszeretettel rövidített az efféle titkos folyosókon. A pálcáját maga elé tartva haladt előre, amiért kissé nevetségesnek érezte magát, hiszen mégis csak a saját otthonában van! Az út további részében nem is tapasztalt semmi különöset, hacsak nem számítjuk a könyvtár ajtaja előtti folyosót, ahol is mintha megint meglebbent volna egy faliszőnyeg. Összeráncolta a homlokát és inkább előre sietett, kitárta a gigantikus helyiség ajtaját, amin szemkápráztató fényesség ömlött ki.

Még mindig maga előtt tartotta a varázsvesszőt, mikor beljebb lépett és megszólalt:

 - Ki van itt?

Halk nyikorgást hallott jobb felől, mintha valaki felállt volna egy fotelből. A könyvespolc mögül hirtelen előlépett egy magányos alak.

 - Csak én vagyok, fiam! – hallatszott Lucius mély hangja. – Tán csak nem kísértetektől tartasz? Miért vontad ki a pálcád, attól félsz, megtámad valaki a kúriánkban? Tudod, hogy itt senki nem emelhet ránk kezet.

 - Ne gúnyolódj, apám, én is tudom, ismerem az összes védelmi bűbájt. Csak a szobámból idevezető úton gyanús hangokat hallottam. És mintha valami mozgott és követett volna. Biztos csak a kimerültség – dobta le magát az egyik székbe, pálcáját a szomszédos asztalra ejtette és megmasszírozta az orrnyergét. – Olyan baljós érzésem van.

 - Biztosan a támadás miatt – ült le mellé az apja. – Miért nem vagy az ágyadban?

 - Ezt én is kérdezhetném – felelte Draco egy féloldalas mosollyal. Közben felállt és sétálgatni kezdett a polcok között, végighúzva kezét a vastag kötetek gerincein...

Majd felébredt. Mint akit zsinóron rántanak, felült az ágyában és körbenézett maga körül. Akárcsak az előbbi álmában, most is vihar tombolt. Különös – gondolta. – Nem szoktak ilyen valóságos álmaim lenni. Biztos a fájdalomcsillapító teszi.

Azért fogta magát és valami furcsa, érthetetlen ösztönzésből kikelt az ágyból, magához vette a pálcáját és elindult a könyvtár felé. Kiélesített érzékekkel figyelt a környezetére, de ezúttal nem hallott semmiféle gyanús hangot, nem látott maguktól lengedező kárpitokat. A hatalmas égzengéstől eltekintve nyugodtan és csöndesen érkezett meg a könyvtár ajtaja elé és mikor bement, a helyiség üresnek bizonyult. Az álmában tett mozdulatot megismételve húzta végig az ujjait a sötétbarna polcokon. Maga sem tudta, miért csinálja, keres-e valamit.

Keres? Mit keresnék én ezeken a polcokon? Csak könyvek vannak rajta. Milyen eszement gondolataim vannak nekem. Lehet, jobb lenne megfogadni Blaise tanácsát és kialudni magam.

Azonban alighogy ezt végiggondolta, keze egy kitüremkedésbe ütközött. Fényt varázsolt a pálcája hegyére és odavilágított. Egy gombszerű díszítés volt, amit eddig soha nem vett észre. Körbesimította és mintha egy apró rést érzett volna a széleinél. Próbaképpen megnyomta, mire monoton, halk zörgéssel a szemközti falon elhúzódott a könyvespolc.

Sötétség tátongott mögötte, de hirtelen egy emlékkép villant a szőke szemei elé. Még gyerek volt, sokkal alacsonyabb, mint most, mikor egy ajtó ugyanígy kitárult előtt, ő belépett és...

Ennyi volt az emlék, hirtelen jött, nem is folytatódott, nem jutott eszébe több. Viszont ki akarta deríteni, hogy mi ez a helyiség és miért van rejtekajtó mögött, ezért a biztonság kedvéért felemelt pálcával belépett.

Ahogy a félhomály lassan oszlani kezdett, egy kör alakú helyiséget látott, ablakok nélkül, körben hatalmas, szinte fekete könyvszekrényeket, rajtuk a legöregebb, legősibb könyvekkel, amiket valaha is látott. A szobában nem volt kandalló, mégsem volt hideg, inkább csak kellemesen hűvös. Három gyertya világított csupán, fényük a középen álló, királyi méretű tölgyasztalra esett és a mellette ülő magányos, szőke alakra, aki amint meghallotta Draco lépteit, felnézett az előtte lévő könyvből és ujjait összekulcsolva maga előtt várta, hogy ránézzen.

 - Apám? – szaladt ki a hitetlenkedő hang a száján.

 - Igen, fiam. Örülök, hogy végre megtaláltad ezt a helyet. Már azt hittem, a hagyomány kimarad ebben a generációban.

 - Miről beszélsz? Hol vagyunk és miért nem voltam még itt soha? – kérdezte, mire az apja az asztal előtt álló székre mutatott. Draco engedelmesen leereszkedett rá.

 - Elmondom, de kérlek, beszélj egy kicsit halkabban. Nem szeretném, ha Xemeriust megzavarnánk.  Nagyon dühös tud lenni.

 - Xemerius? Ki az a Xemerius?

 - Azonnal elmondom. Századok óta él az a hagyomány, hogy mikor a fiú megtalálja ezt a helyiséget, az apja elmeséli neki Xemerius történetét. De először is, nézz körbe!

Draco körbenézett, de nem látott mást, mint amit a belépésekor már szemügyre vett.

 - Látom, nem igazán érted. Ezeken a polcokon látod a legsötétebb mágiákat tartalmazó könyveket, olyan varázslatokkal, amelyek tiltottak, vagy évszázadok óta feledésbe merültek. Természetesen könyvtárunk közismert részlegében is van megannyi tiltott sötét bűbáj, de ezek mások. Olyan kérdéseket feszegetnek, amikre mindmáig nem találtak választ a Minisztérium hallhatatlanjai. Élet, idő, halhatatlanság... – hallgatott el egy pillanatra, ahogy körbehordozta a tekintetét. Halkan beszélt, bársonyos hangja nem volt több suttogásnál, Draco mégis minden egyes szót tisztán hallott.  – A fiatalítás mestersége. Hiszen, mint tudjuk, a halhatatlanság nem minden, ugye? Elvégre a Bölcsek Köve által termelt életelixír is halhatatlanná tesz, de örökké fiatallá nem. Persze nem garantált, hogy ezek a varázslatok működnek is a mai időkben, bár elképzelhető, hogy a saját idejükben, Merlin idejében így volt. Azóta azonban, hiába vannak pontosabb adataink és történelmünk, mint a mugliknak, sajnos sokat felejtettünk.

 - Apám – szakította félbe az ifjú örökös –, ha itt választ találhatunk a halhatatlanság és örök fiatalság kérdésére, miért nem használjuk fel? Miért nem használta fel senki az őseink közül? Egyáltalán: megmutattad ezeket a könyveket a Nagyúrnak?

 - Látom, nem figyeltél eléggé rám, fiam. Ezek csak leírások, varázslatoké, rituáléké, átkoké. Nem biztos, hogy működnek, sőt, megkockáztatom: a nagyrészük már rég nem hatásos, ha egyáltalán az volt valaha. Kérdéseidre a válasz: először is, nem, nem használta senki, mivel feltűnő lett volna és kérdésekre adott volna okot, ha egy ősünk nem hal meg, nem öregszik az idő múlásával. Beszéltek volna róla, ki akarták volna deríteni, hogyan csinálja, ezzel pedig fölösleges veszélyt hozott volna a családunkra. Másfelől viszont, bár a Nagyúr is a halhatatlanságra vágyik, ha elég sokat olvasol el ezekből a könyvekből és kicsit elgondolkozol azon, amit olvastál, rájöhetsz, hogy az öröklét egy idő után unalmassá és gyötrelmessé is válhat.

 - Másodszor, nem, soha nem említettem ezt a helyet a Nagyúrnak. Mivel, ahogy már mondtam is, nincs garancia arra, hogy működnek, sőt, saját meggyőződésem, hogy ezek a varázslatok nem működnek. Márpedig ha előállok egy ötlettel, amivel a Mester halhatatlanná válhat, de végül még sem lenne hatásos a módszer, nos... azt hiszem, nem köszönné meg nekünk, sőt, kifejezetten dühös lenne. Arra pedig semmi szükségünk, éppen eléggé magunkra haragítottam a napló és a prófécia ügyével.

 - De hogy érted, hogy ma már nem működnének, annak idején viszont működtek, a saját idejükben? Még sosem hallottam olyan varázslatokról, amik egy idő után elévülnek. Már persze, egyes kiszórt védelmi bűbájokon kívül.

 - Bizonyára édesanyád rengetegszer elmesélte neked Merlin és Mab királynő történetét. A muglik a Régi Utakról, amit Mab képviselt, egy új útra, a kereszténységére léptek. Biztosan arra is emlékszel a meséből, hogy Merlin végül nem varázslattal győzte le a királynőt, hanem azt a módszert alkalmazta, amit Mab nővérétől, a Tó Úrnőjétől hallott: ha elfelejtkeznek róla és nem foglalkoznak vele, elveszíti az erejét és egy idő után megsemmisül. A könyvek szerint ezekkel a varázslatokkal is így történt. Az emberek, a varázslókkal együtt nem beszéltek róluk, megfeledkeztek arról, hogy ilyen varázslatok léteznek, így az erejük lassan sorvadni kezdett. Ez gyakran előfordult az olyan varázslatok esetében, amik még Merlin ideje előttről, Mab királynőtől származnak, mivel Mab királynő ugyebár meghalt, tehát Merlin módszere hatásosnak bizonyult. Feltételezem, azzal tisztában vagy, hogy a varázsige önmagában nem rendelkezik erővel, a szónak nincs mágikus hatalma. Mi, varázslók, a mi mágiánk, varázserőnk, kelti őket életre, mi ruházzuk fel hatalommal. Hiszen, ha egy mugli kezébe adsz egy varázskönyvet és az kimondja a szót: „Lumos”, még nem fog fény gyulladni sehol. Mert nem a szónak van mágikus ereje, hanem nekünk, akik életre hívjuk azt a varázslatot, bűbájt, ártást vagy átkot, amit ez a szó jelöl.

  - Ez a lehetőség, az elsorvadás lehetősége azonban kizárólag azokra a sötét varázslatokra érvényesek, amik még bőven Mab idejének kezdetéről származnak. Jóval Merlin előttről. Tehát ez a veszély egyáltalán nem fenyegeti a Főbenjáró Átkokat – fejezte be Lucius a kiselőadást.

Székében hátradőlve magyarázott és most hagyott egy kis időt a fiának, hogy megeméssze, és kicsit elgondolkozzon a hallottakon. Mikor Draco úgy érezte, leülepedett benne a dolog és a mélyebb  elemzést későbbre halasztotta, bólintott az apjának, hogy folytathatja. Az sóhajtott egy aprót, egyik kezét a széke karfájára helyezte, majd miközben a másikkal a kígyófejes sétapálca markolatát simogatta, folytatta a beszédet.

 - Akkor most megismertetlek Xemerius történetével, amit én az apámtól hallottam, aki előtte az ő apjától és így tovább és így tovább:

Xemerius Malfoy a 16. században élt. A Malfoy örökösök fényűző életét élte, amikor pedig nagykorú lett, eljött az ideje, hogy feleséget válasszon magának. Szerencsétlenségére egy olyan lányba szeretett bele, akinek egy másik kérője is akadt, egy másik, igencsak neves, sötét mágiával foglalkozó család fia személyében. Ez a másik varázsló párbajra hívta Xemerius és a párbaj tragikus véget ért. Ez a varázsló egy sötét varázslatot használva felhasította Xemeriust ágyéktól nyakig, aki a párbajterem padlóján vérzett el. Nem sokkal a gyilkosság után a leány a helyszínre érkezett, miután értesült róla, hogy szerelme mire készül. Azonban elkésett, így csak ősünk kivéreztetett holttestét találta a padlón. Vak dühében és fájdalmában a gyilkosra támadt, az átkok csak úgy záporoztak a mágusra.

 - Mikor a lány lecsillapodott és felszállt elméjéről a köd, kérője a lábai előtt hevert, több sebből vérezve. A boszorkány, rádöbbenve, hogy kis híján ő is gyilkossá lett, el akart futni, de amint megfordult, a kérője pálcájából kötelek röppentek ki és megkötözték. Nem sokkal később megérkezett a férfi nővére, aki nagyhatalmú fekete boszorkányként volt ismert akkoriban. Miután értesült a történtekről, ugyanolyan féktelen haragra lobbant a lány iránt, akárcsak az öccse.

Büntetésből, amiért a lány rátámadt és megsebesítette a férfit, megátkozták: a párbajteremből nyíló apró szertárban kell eltöltenie megcsúnyulva és megöregedve, magányosan háromszáz esztendőt. Varázslattal bezárták a szertárt és otthagyták a kúriát, a csapdába ejtett leánnyal.

Nem sokkal később, mint azt te is tudod, a Malfoy kúriát átépítették. A párbajtermet a könyvtárhoz csatolták, egyfajta titkos szobaként, amiről a kúria akkori urán kívül senki sem tudott. Ez az a hely, ahol most is vagyunk.

 - Azóta rengeteg átalakításon esett át ez a hely, mivel a családfők időről időre megtalálták. Legalábbis, nos... minden örökös egyszer felfedezi ezt a szobát és akkor az apja feladata, hogy beavassa őt ebbe a történetbe. Azonban, mivel a számtalan átépítés során sem találták meg azt a bizonyos rejtett szobát, nincs okunk feltételezni, hogy a történet második része igaz lenne – fejezte be Lucius a mesét.

 - És ha igaz? Még nem telt le a háromszáz év, nem? Lehet, hogy még mindig itt gubbaszt az a szerencsétlen valamelyik fal mögött? Hiszen a kúria tele van titkos átjárókkal, folyosókkal.

 - Fiam – dőlt előre egy picit az apja a székén –, ugye te sem gondolod komolyan, hogy valaki életben maradhat háromszáz évig, ráadásul élelem nélkül? Erre még egy vámpír sem lenne képes, sőt, erre még az életelixír sem adna megoldást.

 - És ha van valaki, aki táplálja? Apám, én korántsem tartom ezt a történetet légből kapottnak.

 - Ha valaki élelemmel látná el, szerinted nem tudnánk róla? Mégis ki lenne képes észrevétlenül élelmet juttatni neki?

 - Nem is tudom, mondjuk valamelyik házimanó. Ki itt a legöregebb? – kérdezte.

 - Draco, túlságosan fáradt vagy. Egyik házimanónk sincs háromszáz éves.

 - Jó, mindegy, hagyjuk – sóhajtott fel. Látta, hogy apja nem akarja érteni a gondolatmenetét. Hogyan is tehetné éppen ő, Lucius Malfoy, aki mindig mindenhez racionálisan állt hozzá! – De miért kell suttognunk?

 - Ó, valóban. Egy valamit kifelejtettem a történetből – mondta, de olyan csillogással a jégszürke szemekben, amiből nyilvánvaló volt, hogy nem felejtette el, szándékosan hagyta ki. Kíváncsi volt, Draco vajon figyelt-e és eszébe jut-e ez a kérdés. – Xemerius szellemként visszatért falaink közé és azóta is itt kísért. Bár többnyire ebben a helyiségben tartózkodik, vagy valamely, számomra ismeretlen helyen. Többször jártam már itt, de még csupán egyszer találkoztam vele. Annyi bizonyos, nem szereti, ha felkeltjük a figyelmét. Meglehetősen ingerlékeny típus.

 - Értem. Nos, ennyi lenne a történet, vagy van még valami, amit tudnom kell? – kérdezte szándékosan erőltetetten Draco. – Fáradt vagyok, szeretnék aludni.

 - Ennyi a történet, menj csak fiam! – bocsátotta el.

Draco elindult kifelé, de az ajtóban eszébe jutott valami, ezért visszafordult az apja felé:

 - Apám! – Lucius felnézett a könyvből. – Lehetséges, hogy ha ma már nem is, de valamikor létezett olyan bűbáj, amivel valakit el lehet „tartósítani” – mutatta az idézőjeleket – háromszáz évig? Már persze, megfelelő táplálékbevitel mellett?

 - Bevallom, nem tudom, fiam. Még nem olvastam ilyen bűbájról, de könnyen lehet, hogy a kérdésedre a válasz itt van valahol, ezek közt a könyvek közt – mutatott körbe a roskadozó polcokon.

Draco csak biccentett és távozott. Lucius elmosolyodott, ahogy a helyére lendült a könyvespolc, fiából csupán a kíváncsian, nyugtalanul kavargó mágiáját hagyva a szobában. Éppen olyan kíváncsi és a tudásszomja is épp olyan nagy, mint az enyém volt az ő korában. Ki tudja, lehet, ő talán talál is valamit ezek között a kötetek közt, amit én annak idején nem találtam meg... – futott át az elméjén, mielőtt végleg visszatemetkezett volna a kezében tartott olvasmányba.

-----------

„Többször jártam már itt, de még csupán egyszer találkoztam vele.”

Apja mondata folyamatosan ott visszhangzott az elméjében. A kúria alagsorában volt, a bájitallaborban és éppen a Zsugorító-főzeten kevert egy utolsót. Most a pihentetési fázis következett, amikor is húsz percre lassú tűzön állni kellett hagyni, hogy a hozzávalók összeérjenek, mielőtt nekilát a készítés következő szakaszának.

A keverőpálcát az üst – szigorúan kettes méretű ezüstüst, úgy gyorsabb a hatóideje a kész bájitalnak, ezt a trükköt még a keresztapjától hallotta, a könyvekben nem szerepelt – mellé helyezte és elkezdte letakarítani a munkapadot. Közben egyfolytában ezek a szavak jártak az elméjében. Furcsamódon tegnap este egy emléket hoztak elő, amikkel akkor nem sokat törődött, de most újra felidéződtek benne.

Az apja nem tudta, de ő is találkozott már Xemeriusszal. Hét-nyolc éves lehetett, amikor kedvenc elfoglaltságát űzte, vagyis a kúriában bolyongott össze-vissza és a titkos folyosókat kutatta. Elvetődött a könyvtárba is – ha jól emlékezett, a varázstörténeti részlegre vezető ajtón át bukkant fel –, ahol nézelődni kezdett a kötetek közt. Mikor az egyik magasabban lévőt megpróbálta levenni, az nekiütődött a polc oldalának és hirtelen feltárult az ajtó. Most már tudta, hogy valószínűleg a titkos gombot üthette meg és abba a szobába jutott, ahova a múlt éjjel is.

A kis, kíváncsi Draco beljebb lépett. Ahogy körülnézett, egy árnyat látott megvillanni az egyik sarokban, mire felsikkantott. És akkor elszabadult a pokol. Hirtelen valami hatalmas, nagy ablakos helyiségben találta magát, ahol két férfi átkozta egymást, majd egy vörös villanás után a bal oldali felkiáltott és elterült a márványkövezeten. A pici Draco ijedten nézte, ahogy a férfi talárját elöntötte a vér. Odaszaladt, de mikor megérintette a varázslót, kezei csupán a levegőt markolták. Éppen csak elkerekedtek a szemei, mikor ismét az előbbi szobában találta magát. Halálra rémülve futásnak eredt és vissza se nézve hagyta el a szobát.

Egy évvel később eszébe jutott a szörnyű, hallucinogén szoba, de hiába kereste ismét, nem akadt többé a nyomára. Szép lassan, ahogy múlt az idő, meggyőzte magát, hogy csak álmodott, de azok után, amit az apja tegnap mesélt, kezdett összeállni benne a kép.

A kiáltása valószínűleg felébreszthette Xemeriust, mire az dühös lett és megmutatta neki a meggyilkolásának körülményeit. Egyre jobban kezdte érdekelni a különös mese és eldöntötte, hogy amint befejezi a főzetet, felkeresi a szobát, reméli, hogy az apja most nem lesz ott és előhívja Xemeriust és kikérdezi, mennyi igaz a második feléből a sztorinak.

Addig azonban még két óráig itt kell dekkolnia a sötét, hideg, nyirkos pincében – gondolta. – Hogy a pokol vinné el azt a sok hülyeséget, amit Perselusnak csinálnia kell és helyette most én szívok itt.

Alapvetően szeretett bájitalt főzni és jó is volt benne, csupán ilyenkor, amikor valami új, megoldásra váró rejtély várt rá, nem igazán volt kedve főzőcskézésre pazarolni az idejét.

Azért felvette a pálcát és a frissen felaprított gilinkó levelet az üstbe szórta, majd háromszor megkeverte jobbra és tizenötször balra.