Korhatár: 12 év

Szavak száma: 7812

Halálfaló: Peter Pettigrew

Elsődleges kulcs: http://www.youtube.com/watch?v=Bd7d25NYG-0

Másodlagos kulcsok: Petrificus Totalus, Pótcsond-rapid

Műfaj: elbeszélés (jegyzőkönyvrészlet, vallomás formájában)

Jogok: A szerzői jogok J.K. Rowlingot és a Warner Bros.-t illetik, nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történetből.

Figyelmeztetések: AU, OOC, esetenként csúnya beszéd, sötét témák

Tartalom: Peter Pettigrew az örök gyáva, az aljas áruló, a Patkány. Feladta a barátságot, mert féltette a saját szánalmas kis életét. De vajon valóban csak erről volt szó, amikor Voldemort mellé állt? Vagy volt valami más oka a szörnyű tettére? Vajon elfogadhatóak a motivációi, ha árulásról van szó?

Megjegyzések: -

 

Szerettél már valakit annyira, hogy a fél karodat odaadtad volna érte?

Nem csak úgy mondom, nem, szó szerint a fél karodat adtad volna érte?
 

(Eminem - When I’m Gone)

                                                         

 

London, Mágiaügyi Minisztérium, 3. kihallgatóterem
1997. február 14.

 

Kihallgatási jegyzőkönyv

 

 

Vádlott: Peter Pettigrew

Kihallgatást vezeti: Kingsley Shaklebolt                                                                  

Jelen van: Amelia Bones, Nymphadora Tonks

 

A gyanúsított vallomása:

 

Mindenki azt hiszi, hogy ismer engem, Peter Pettigrewt a gyáva férget, az árulót, aki éveket töltött patkány alakban, míg végül valóban Patkánnyá vált. Soha senki sem kérdezte meg tőlem, hogy miért tettem, amit tettem, egyszerűen elkönyvelték, hogy ilyen vagyok, és kész. Az emberek azt hiszik, hogy pusztán gyávaságból képes voltam griffendéles létemre Voldemort mellé állni, és elárulni a legjobb barátaimat.  Úgy hiszik, a szürke kis senkiből, a negyedik kerékből egy utolsó rohadék lettem, de senki nem tudja, mi történt igazából. Aki mégis tud vagy sejt valamit arról, hogy miért tettem azt, amit, nem beszél, vagy azért, mert nem érdekli a dolog, vagy azért, mert már nem él.  Persze nem csoda, hogy mindenki így gondolkodik rólam, mert nem adtam rá okot, hogy más szemszögből lássák a dolgokat. De… nem is tehettem mást. Ha mentegetem magam, akkor azt árultam volna el, aki igazán fontos volt számomra. Hiszek benne, hogy azok sem tettek volna másképp, akik most gondolkodás nélkül elítélnek engem az árulásom miatt. De tudják mit? Elárulok valamit. Engem már nem is igazán érdekel, hogy mit gondolnak, vagy hogy a tárgyalásomon milyen ítélet fog születni. Már úgyis mindegy. Igazából ennek a kihallgatásnak sem látom túl sok értelmét, de ha tudni akarnak mindent, akkor beszélek. Annyi a feltételem, hogy hallgassanak végig, és ne szakítsanak félbe, mert ha megteszik, utána egy szót sem szólok, akkor se, ha rögtön megkapom a dementorcsókot.

 

Kezdjük azzal, hogy nem azért adtam fel magam, hogy eljátsszam, hogy én vagyok a jófiú, vagy hogy magyarázzam a bizonyítványomat. Nem azért, mert kegyelmet akarok, vagy félek, hogy a Sötét Nagyúr megölne, ha visszatérnék hozzá. Nem érdekel a hírnevem, a becsületem, sem a hasonló marhaságok. Tudják, miért van ez? Mert amikor halálfalónak álltam, helyesen döntöttem. Persze, sajnálom Jamest meg Lilyt, és Siriust is, amiért Azkabanba zárták helyettem, de nekem gondoskodnom kellett Enidről. Nem tudják, ki az az Enid? Vagy azt hitték, hogy annak a kedves teremtésnek a családneve csak a véletlen folytán egyezik meg az enyémmel? Nos, ki kell ábrándítanom magukat.

 

Enid Pettigrew a kishúgom. Tudják, én kései gyerek voltam, de a húgom… ő valódi csoda. Hat évesen az édesanyám nagy örömmel újságolta nekem, hogy kistestvérem fog születni. Már akkor is tudtam, hogy ami történt, varázslatos. A szüleim már elég idősek voltak, a mágiával is nehezen magyarázható, hogy Enid megfogant, mégis megtörtént. Mondani sem kell, hogy csodálatos volt, amikor először a kezemben tartottam. Gyönyörű baba volt… úgy éreztem, ő a legszebb a világon. Apa szerint az anyámra hasonlított, aki valóban gyönyörű asszony volt. De minek ragozom? Tudják, hogy van ez. Rögtön tudtam, hogy mindent megtennék érte. Emlékszem, még a szuszogó plüss sárkányomat is mellé tettem a kiságyba az első éjszaka, pedig anélkül addig nem is tudtam aludni. Édesanyám meg is kérdezte, mit csinálok. Biztos eszébe jutott, mi történt pár hónappal korábban, amikor véletlenül otthon hagytam a játékot. A londoni rokonság biztos még ma is emlegeti, mekkora hisztit csaptam. De aznap mégis odaadtam a húgomnak a sárkányt. Közöltem anyuval:

 

– Anya, én már nagy vagyok. Bobo most már Enidre fog vigyázni.

 

Még azt sem bántam, hogy éjszaka többször is felriadtam a sírásra, mert örültem, hogy van egy kistestvérem, akire vigyázhatok. Már alig vártam, hogy mindenfélét tanítsak neki, hogy együtt játsszunk, és azt is, hogy amikor elkezdek a Roxfortba járni, mindent elmeséljek neki, és amikor iskolás lesz, mindenben segítek neki.

 

Úgy tűnt, minden nagyon szépen fog alakulni. A kis Enid a család szeme fénye volt, én meg remek báty lettem mellette. Tudják, a kúriánk közelében nem lakott más gyerek, így gyakorlatilag mindig csak mi ketten voltunk. Imádtuk egymást, a szüleim meg rettenetesen boldogok voltak a köztünk lévő kötelék miatt. Lehet, hogy csak a gyerekkori emlékeim teszik, de semmi rosszat nem tudok felidézni abból az időszakból. Aztán… valahogy mégis rosszra fordultak a dolgok. Még egy évem volt az iskolakezdésig, amikor egy éjjel szörnyű sikításra ébredtem. Először azt hittem, hogy Enid csak egy rossz álomból riadt fel, előfordult már korábban is, bár akkoriban már egész ritkán, de nem így történt. Édesapám nem volt otthon, anyu meg nem tudta megnyugtatni a húgomat, aki hisztérikusan zokogott, aztán meg elkezdte ismételgetni, hogy „ne, apu, ne!”. Segíteni akartam, de csak annyit tudtam tenni, hogy Enid kezébe nyomtam Bobót, és idegesen topogva ott álltam a hintaszék mellett, hogy néha megsimogassam a hátát vagy a haját. Enid édesanyám karjaiban merült álomba, de többször felriadt az éjszaka folyamán, és egyre nehezebben lehetett őt lecsillapítani.

 

Másnap reggel úgy tűnt, minden rendben van, akkor még nem tudhattuk, hogy Enid már tudja, miért nem ért haza az édesapám a munkaideje után. Csak az volt a különös, hogy nem akart enni. Fáradtan a távolba révedve ült a székén, és még az én kedvemért sem reggelizett. Anya már annyira ideges volt, amiért apa még nem jelentkezett, hogy nem is igazán vette ezt észre. Tudják, a Nagyúr már akkoriban sem kímélte a Minisztériumban dolgozókat, így az apám is célpont volt. Én nem csodálkoztam annyira, hogy nem találkoztam apuval, mert elég gyakran megtörtént, hogy én már aludtam, amikor hazajött, és még nem ébredtem fel, amikor elment, de anya tudta, hogy baj van. Hamarosan meg is bizonyosodhattunk erről. Egy auror tájékoztatott bennünket, hogy az édesapámat a Szent Mungóba szállították, mert megtámadták őt az Abszol úton, amikor hazafelé tartott. Azonnal be is rohantunk a kórházba, hogy megtudjuk, mi történt. Enid egész úton sírt, és amikor megérkeztünk, a fülembe súgta:

 

– Túl késő.

 

Akkor még nem értettem, mi történt. Úgy értem, Enid négy éves volt, és senki sem gondolta volna, hogy… egyáltalán felfogja, mi történik körülötte.

 

Egy gyógyító sietett az anyámhoz. Akkor csak annyit értettem, hogy apát folyamatosan Pótcsont-rapiddal itatták, amíg az átoktörő gyógyító rá nem jött, hogyan mentheti meg, de addig is rettenetes fájdalmai voltak, ami ellen semmit sem tehettek. Ma már tudom, hogy ocsmány egy átok találta el, amely újra meg újra eltüntette a csontjait, előbb a karjaiból, a lábaiból, végül pedig a mellkasából és az egész testéből, amibe végül belehalt, hiába igyekeztek a gyógyítók. Túl későn került be a kórházba. Anya zokogott, én meg könnyes szemmel öleltem magamhoz a húgomat. Nem tudtam, hogy a húgom honnan tudta, hogy késő… de hamar kivertem a fejemből a dolgot, és átöleltem anyut.

 

Azonban ettől a naptól kezdve minden megváltozott. Én vettem észre először, hogy valami nincs rendben Eniddel, mert édesanyám alig élt a gyásztól. Tudják, több mint ötven éve ment hozzá az apámhoz, és nagyon megrázta, hogy elveszítette őt. Így igazából csak én maradtam Enidnek. A húgom nagyon hallgatag volt, egyre kevesebbet akart játszani velem, helyette naphosszat ült a hintájában, és a távolba meredt. Tudják, én arra számítottam, hogy keresni fogja apát, vagy hiányolni fogja, de nem így történt. Egyáltalán nem beszélt az édesapánkról. Amikor anya végre kilábalt egy kicsit a depresszióból, elmondtam neki, hogy aggódok a húgom miatt. Emlékeztem a szüleim meséire és az elmúlt évekre, hogy mennyi mindent varázsoltunk, de úgy tűnt, Enid többé nem varázsolt semmit. Ráadásul aludni sem nagyon akart. Mindez nagyon megijesztette anyát. Rögtön gyógyítót hivatott, aki gyorsan meg is vizsgálta a húgomat. Nem volt beteg… legalábbis nem a szó legszorosabb értelmében, de ekkor ezt még nem tudtuk. Csak annyit mondtak nekünk, hogy valószínűleg csak az apám halála miatt érzett stressz hat így a kicsire, nem kell aggódni. Így utólag belegondolva, nem értem, miért nem tudtam, hogy valami komoly baj van. Úgy értem, könyörgöm, egy négy éves gyereknek nem így kellett volna reagálnia a történtekre, nem igaz?!

 

Néhány héttel később Enid rémálma riasztott, de nem tudtam felébreszteni belőle, ahogy anya sem. Nagyon megrémültem, ahogy a kis teste megfeszült, majd elakadt a lélegzete, és néma szavak hagyták el az ajkait. Utána elcsendesedett, és békésen aludt egészen reggelig, de anyával nem aludtunk többet az éjszaka. Reggel megkérdeztem Enidet, hogy mi történt.

 

– Megint láttam – mondta, majd megvonta a vállát. – De ezt nem értettem.

 

– Rosszat álmodtál? – kérdeztem.

 

Kicsit értetlenül nézett rám, majd tétován bólintott.

 

– Azt hiszem. Táncoló rubinvörösök gyilkos dühe őrjöngve csap önnön testbe, és csak addig él a Lélek, míg a Vörös összes cseppje smaragdtűzben nem enyész el. – Még kétszer elismételte a mondókát, és tudtam, hogy rendkívül tanácstalan, de nem tudtam segíteni neki.

 

Úgy döntöttem, megpróbálom elterelni Enid figyelmét a dologról, így egész nap együtt játszottam vele. Néha észrevettem, hogy újra elmormolta magának a versikét, mintha megpróbálna rájönni az értelmére.

 

Ettől a naptól kezdve egyre gyakrabban voltak ilyen álmai, én meg mindig ott voltam mellette, hogy felvidítsam. Édesanyám persze nagyon aggódott, és megkérdezett egy gyógyítót, hogy mi lehet ez az egész, de a férfi csak annyit mondott neki, hogy a gyerek rosszat álmodott, nem kell ettől félni, minden gyerekkel megtörténik néha. Mi mégis nagyon aggódtunk, hogy valami baj van. Enid később látszólag egész jól megszokta a rémálmokat, újra sokat mosolygott, nevetett, és ez egy kicsit megnyugtatott bennünket, de azért néha furcsa volt, hogy egy-egy rosszabb este után olyan mondókákat mondott nekünk, amelyeket sohasem hallhatott korábban. Amikor megkérdeztük tőle, hogy hol tanulta a versikéket, megvonta a vállát, és csak annyit felelt, hogy álmodta. Végül nem sokat törődtünk a dologgal, mert úgy tűnt, minden rendben lesz.

 

Egy évvel később megérkezett a roxfortos levelem. Enid is nagyon boldog volt, bár egy kicsit sajnálta, hogy sokáig leszek távol. Megígértem neki, hogy sokat fogok írni, és minden szünetben hazamegyek hozzá. Mielőtt felszálltam volna a Roxfort Expresszre, Enid megölelt, és a fülembe súgta:

 

– Nem mindig rossz, ami rossznak tűnik, mert a tűzvész hamvaiból is új élet születik. Bízz, és a rosszból jó fakad, s ne félj, ha egy oroszlán eléd szalad.

 

­Megszoktam már, hogy a húgom néha ilyen furcsa dolgokat mondott, általában magyarázat nélkül, így ráhagytam a dolgot, de valahogy megragadt bennem ez a versike. Elbúcsúztunk egymástól, és elindultam a Roxfort Expressz felé. Már nagyon vártam a beosztási ceremóniát, és azt, hogy végre megírhassam Enidnek, melyik házba kerültem. Tudják, anyu megígérte neki, hogy minden levelemet felolvassa, és ő is nagyon izgatott volt.

 

Az iskola felé Remus Lupinnal utaztam. Akkor még nem tudtam, hogy egyszer milyen jó barátok leszünk. Örültem, hogy egy elsőssel ültem le, és hamarosan beszélgetni is kezdtünk. Ő is nagyon izgult, hogy melyik házba fog kerülni, így volt közös témánk. Utána… minden olyan gyorsan történt. Így utólag belegondolva, a beosztás előtti idegtépő várakozás is alig volt fél óra. Nagyon meglepődtem, amikor a beosztási ceremónián a Griffendélbe kerültem. Sohasem tartottam magam bátornak, de akkor úgy éreztem, ez erőt fog adni nekem. Örültem, hogy a vonaton megismert fiú is az én házamba került, mert végre úgy éreztem, lehetőséget kaptam a barátkozásra.

 

Sajnos akkoriban elég… szánalmas kölyök voltam. Kövér, ideges természetű és a többieknél alacsonyabb fiú… tudják, ideális célpont. Szinte természetes, hogy az elsősök közül rögtön engem szúrtak ki a nagyobb mardekárosok. Rettentő megalázó élmény volt, amikor kilógattak az egyik ablakból. Én mindig is féltem a magasságtól, és… akkor rettegtem! Azt hittem, le fognak dobni! Bárkivel megeshetett volna, ami velem. Csak akkor húztak vissza, amikor összevizeltem magam, és sírva könyörögtem nekik. Épp azon voltak, hogy még jól meg is verjenek, amikor megjelent az egyik osztálytársam, és minden teketóriázás nélkül tökké változtatta az egyik mardekáros fejét. Persze a többi rögtön nekiesett szerencsétlen fiúnak. Nagyobbak voltak és erősebbek, de ő rúgott, harapott… ezzel felébresztette bennem is a bátorságot. Összeszedtem magam, és az egyik mardekáros nyakába ugrottam, hogy ott üssem a fejét, ahol érem. Korábban sohasem gondoltam, hogy képes lennék ilyesmire, de akkor és ott nem gondolkodtam el azon, hogy a mardekárosok többen vannak, és sokkal erősebbek is. Egy pillanatra felrémlett előttem a mondóka, amit Enid a búcsúzásunkkor súgott a fülembe, de csak később tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

 

– Petrificus Totalus! – kiáltotta az egyik nagyobb fiú, és megdermedtem. A mardekáros, akinek a fejét püföltem, lerázott magáról. Ezután már csak a szememet tudtam forgatni, miközben jól megrugdostak. Ugyanezt tették a másik fiúval is, aki előtte még jó párszor orrba vágta az őt püfölő kétszer akkora srácot.

 

Persze a vége az lett a dolognak, hogy mindketten a gyengélkedőre kerültünk, a rohadt mardekárosok meg megúszták, de akkor végre lett egy barátom, James Potter. Hamarosan Siriusszal is összebarátkoztunk, mert Jamesszel rájöttek, hogy mennyivel jobban tudnak szórakozni, ha nem egymás ellen, hanem együtt dolgoznak. Aztán a hármasunkhoz csatlakozott Lupin is. Sirius és James szinte felkarolta őt, és én is megpróbáltam ugyanígy tenni. Utólag volt, aki megkérdőjelezte, hogy én valóban a Tekergőkhöz tartoztam-e, vagy csak egy szerencsétlen kolonc voltam. Ők nem ismertek engem akkoriban. Tudják, valóban nem voltam annyira harsány, mint Sirius és James, de ez nem jelentette azt, hogy én kevésbé voltam a csapat tagja, mint Remus. Nagyon jó barátok lettünk. Amikor elsőben rájöttünk, hogy Remus vérfarkas, közösen döntöttük el, hogy animágusok leszünk, hogy segíthessünk neki. Kemény munkával sikerült is a dolog! Egyesek azzal is megvádoltak már az évek során, hogy nem vagyok olyan erős, mint ők voltak, csak egy szánalmas féreg, aki élvezte erős, okos barátai társaságát, és kihasználta az őket övező hírnevet. Igaz, hogy sohasem voltam olyan erős és sportos, mint James és Sirius, és koránt sem voltam olyan okos, mint Remus, de ez nem jelentette azt, hogy mindenben tehetségtelen voltam. Én is meg tudtam tanulni az átalakulást. De erről majd később, azt hiszem, egy kicsit elkalandoztam.

 

Az a lényeg, hogy akkor elsőben szereztem három jó barátot. Mindig kiálltunk egymás mellett, és nem is tudom hány csínyt eszeltünk ki együtt. Tudják, azok igazán boldog éveknek tűntek a számomra. Boldoggá tett, hogy barátokat szereztem, és az is, hogy a leveleimben mindent megoszthattam Eniddel. Sajnáltam, hogy nem láthatom minden nap a testvéremet, de a Tekergők között csillapodott a bánatom, ráadásul a húgom is sokat írt nekem, miután megtanult írni és olvasni. Az iskolai szünetekben mindig hazamentem, és annyit meséltem neki, hogy már úgy ismerte a Roxfortot, mint a tenyerét. Néha aggódtam, mert olyan kicsinek és törékenynek tűnt, de édesanyám szerint nem volt semmi baja. A rémálmok azóta is gyötörték, és egy csomó füzetet írt tele a furcsa kis versikéivel, de ugyanolyan boldog kislány volt, mint amire emlékeztem.

 

Végre eljött az a nyár, amelyet mindannyian vártunk. Nagyon izgatottak voltunk, hogy ezúttal már mindketten kapunk roxfortos levelet. Az enyém meg is érkezett a szükséges felszerelések listájával, azonban Enidére hiába vártunk. A húgom nagyon csalódott volt, amikor nem kapott levelet, de aztán bevallotta, hogy sejtette, hogy így lesz. Én nem értettem, nem akartam érteni a dolgot, anya meg kétségbe volt esve, és megint kihívott egy gyógyítót, de az teljesen értetlenül állt az eset előtt. Tudják, édesanyám erős asszony volt, ezt a választ nem volt hajlandó elfogadni. Elzavarta a francba a tehetetlen alakot, és keresett egy másik gyógyítót.

 

Az új orvos szinte azonnal rájött, mi a baj, mert korábban is látott már hasonlót. Gyászos kifejezéssel az arcán közölte anyámmal, hogy a testvérem valódi látó. Ez egy pillanatra megdöbbentett, de aztán valahogy bekattant: ezt eddig is tudtam. A kis versikéi, a rémálmok, a furcsa viselkedés, a megérzések… minden összevágott, és ez rémülettel töltött el. Mindenki tudja, hogy mennyire ritka ez a képesség, de azt kevesen értik igazán, hogy mit jelent valójában, ha valaki szoros kapcsolatban áll a jövővel. Enid varázserejét felemésztették a rohadt látomások. Azért nem kapta meg a roxfortos levelét, mert sokakkal ellentétben olyan intenzitásúak voltak a víziói, hogy azokhoz minden csepp varázserejére szüksége volt, hogy egyáltalán túlélje őket. A gyógyító nem ecsetelte, hogy az igaz látók gyakran igen fiatalon meghalnak, mert mindannyian tudtuk, de én nem akartam ezt elfogadni. Dühös voltam a világra és saját magamra is. A fenébe, hiszen rá kellett volna jönnöm hamarabb! Talán ha előbb tudjuk, akkor… nem. Akkor sem lett volna jobb, hiszen semmit sem tehettünk a képessége ellen. Együtt kellett élnem azzal, hogy bármikor elveszíthetem a húgomat.

 

Amikor abban az évben visszatértem a Roxfortba, már nem voltak ugyanolyanok a dolgok. Persze, még mindig számíthattam a barátaimra, de őket már más dolgok kötötték le. Jamesnek ott volt Lily, Sirius is folyton barátnő után ácsingózott, Remus… nos, ő ugyanaz a Remus maradt, de mindannyian felnőttünk egy kicsit. Nekem egész évben azon járt az eszem, hogy mi lehet Eniddel, de a szünetekben mégsem mentem haza. Nem tudtam megtenni. Nem akartam szembesülni azzal, hogy a húgom, az én kicsi Enidem ilyen veszélyben van, ráadásul gyötört a bűntudat, hogy nem vettem észre a jeleket. Még a leveleit sem olvastam el, pedig ugyanolyan sűrűn írt nekem, mint azelőtt. Mindet összegyűjtöttem egy dobozba, még ma is megvannak, elrejtve a Roxfortban, ahol csak én találhatom meg őket. Amikor végre hazamentem a nyári szünetre, és sűrű bocsánatkérések közepette elmondtam neki mindent, ő csak nevetett rajtam, kicsi kezével megfogta az enyémet, és megkért, hogy meséljek neki az évemről. Imádta hallgatni, amikor arról beszéltem, milyen csínyeket követtünk el a barátaimmal. Olyan gyönyörűen tudott kacagni!

 

A kedvenc története az volt, amikor az animágus alakomban történtekről beszéltem neki, pedig először annyira csalódott voltam miatta. Én is nagy és erős akartam lenni. Mondjuk egy farkas, medve vagy oroszlán, ami meg tudja védeni magát és azt, akit szeret, tud küzdeni, meg minden. Ráadásul szörnyen éreztem magam a barátaim mellett, hogy egy ilyen haszontalan kis féreg lettem, de aztán rájöttem, hogy nagyon sok előnye is van a dolognak. Arról nem is beszélve, hogy Enidnek is tetszettem úgy. Mindig lenyűgözte, hogy képes vagyok átváltozni, és az alakomat is imádta. El tudják képzelni, hogy egy ilyen gyönyörű lány rajongott egy ronda patkányért? Pedig így volt. Amikor Enid meghallotta, mivé tudok változni, még egy saját patkányt is kért anyutól. Azelőtt sohasem akart háziállatot, de akkor addig könyörgött, amíg meg nem kapta a kis szürke patkányt, amelyik még hasonlított is az animágus alakomra. Attól kezdve a szünetekben nagyon sok mindent tanultam Greytől. A húgom világosított fel arról, hogy mi mindenre vagyok képes, Grey meg megtanította, hogy mit jelent patkánynak lenni. Rájöttem, hogy remek dolog kicsinek és fürgének lenni, és hogy sokkal jobbak az érzékszerveim. Már a Roxfortban is kiderült, hogy remekül alkalmazkodtam mindenhez, és ez csak fokozódott, miután elhagytam az iskolát, és csatlakoztam a Rendhez. Senki sem gondolta volna rólam, hogy alkalmas vagyok rá, de James, Sirius és Remus nélkül is bebizonyítottam, hogy mindenki téved. Akkor is az alkalmazkodásomnak köszönhettem, hogy még ma is élek, amikor Enid elmondta nekem azt a jóslatot, amely megváltoztatta az egész rohadt életemet.

 

Épp nyár volt, még semmit sem tudtam a RAVASZ eredményeimről, de már nagyon vártam, hogy megérkezzenek. Eniddel együtt a kúria könyvtárában ücsörögtünk. Én épp a minisztériumi pályaválasztási brosúrát lapozgattam, ő meg egy jóslástankönyvbe firkálgatott. Néhány nappal azelőtt érkeztem haza Jameséktől. Sóhajtva félretettem a könyvecskét, és úgy döntöttem, hogy majd az eredményeim alapján eldől, mi lehetek, addig felesleges ilyesmivel foglalkoznom. Elővettem egy érdekes varázslómagazint, amikor Enid felsikoltott, és a fejéhez kapott. Rémülten felugrottam a székemből, és mellé siettem. Attól féltem, hogy leesik a földre a roham közben, de most valami szokatlan történt. A húgom nem mondott újabb jóslatot. Alig hallottam a szavait, de úgy érzem, azok örökre az elmémbe vésődtek aznap.

 

– A Nagyúr! Ha legyőzik, meghalok! Meghalok, Pete! De ennek így kell lenni, vége lesz! Vörös szem, Lélek, most már értem! Ó, Pete, most már értem! – Enid testét megkönnyebbült zokogás rázta, én meg kétségbeesetten öleltem őt magamhoz. Megborzongtam, amikor a fülembe súgta. – Pete, amikor elmegyek, ne add fel, ne gyászolj!

 

Rögtön tudtam, hogy… hogy tennem kell valamit. Nem hagyhattam, hogy az egyetlen húgom meghaljon, még úgy sem, ha ez számtalan más ember halálát jelentette. Úgy éreztem, csak egy megoldás van, de még így is sokat tétováztam. Nem voltam biztos abban, hogy képes leszek halálfalóvá válni, hogy megvédjem Enidet. Nem az életemet, és nem is az elveimet féltettem, csak attól tartottam, hogy ha mégsem járok sikerrel, akkor a családom támasz nélkül marad. Persze, nem akartam elárulni a barátaimat sem, de Enid mindennél fontosabb volt nekem. Minden bátorságomra szükségem volt, hogy megtegyem a szükséges lépéseket. Mielőtt először elmentem Voldemorthoz, a húgom kopogtatás nélkül berontott a szobámba. Nem tudtam, honnan jött rá a tervemre, de… tisztában volt vele, hogy mire készülök.

 

– Pete, nem mehetsz oda! Tudom, hogy mire készülsz, de nem teheted! Fogalmad sincs, hogy mihez fog vezetni, ha most odamész!

 

Percekig veszekedtünk, majd átváltoztam patkánnyá, és otthagytam a húgomat a szobámban. Még hallottam, hogy sírva fakadt, és éreztem a könnyei illatát, de nem törődtem vele. Meg akartam menteni a testvéremet, és ha ehhez az kellett, hogy biztosítsam a Sötét Nagyúr felemelkedését, hát legyen!

 

Amikor elindultam, rettenetesen féltem, de minél közelebb értem, annál nyugodtabb voltam. Tudják, a patkányok igazi túlélők. Az ember, bármit tesz, nem tudja kiirtani őket, bármennyire gyűlöletesek. Úgy éreztem, semmi sem állhat az utamba, és valóban: gond nélkül eljutottam a Sötét Nagyúrhoz. A Nagyúr kissé gyanakodott, de örömmel fogadta a világos oldal árulóját. A gyáva férget, aki képes volt elárulni a legjobb barátait, hogy biztonságban érezze magát a győztes oldalon. James és Lily néhány héttel korábban választott ki titokgazdának, és én rögtön el is árultam a Nagyúrnak, hogy hol élnek. Nagyon sajnáltam őket, de akkor azt hittem, muszáj megtennem, hogy elősegítsem a Sötét Nagyúr hatalomra jutását és Enid túlélését.

 

Azon az éjszakán, amikor a Nagyúr végre úgy döntött, hogy végez a barátaimmal, ambivalens érzelmek kavarogtak bennem. Nem akartam, hogy James, Lily és Harry meghaljon, de meg akartam védeni a testvéremet, így én is vele tartottam. Minden olyan gyorsan történt. Amikor Voldemort kimondta a halálos átkot a csecsemőre, és utána eltűnt, rémülten indultam haza, hogy… megtudjam, jól van-e Enid. Út közben futottam össze Sirius Blackkel, aki rögtön tudta, mi történt, és nekem nem volt más választásom, eljátszottam a saját halálomat. Igen, eközben több muglit is megöltem, de ezt akkor járulékos veszteségként könyveltem el.

 

Animágus alakomban rögtön hazasiettem. Egész úton rettegtem, hogy amikor hazaérek, Enid már nem lesz életben, de nagy megkönnyebbülésemre a húgomnak semmi baja sem volt. Fel-alá járkált a szobájában, és dühösen ismételgette:

 

– Pete, te ostoba! Te hülye! Hogy tehettél ilyet? – Engem mégis megnyugtatott, hogy jól van. Nem fedtem fel magam előtte. Jobb volt ez így. Amilyen gyorsan lehetett, elmentem otthonról.

 

Innentől kezdve patkányként éltem, és hamarosan a Weasley család háziállata lettem. Először nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet volt odamenni, de ott viszonylag sok információra tettem szert, és senki sem háborgatott, mivel egyáltalán nem gyanakodtak rám. Halott voltam minden ember szemében, nem eshetett bántódásom, mégis rettenetesen éreztem magam. Bántott, hogy nem láthattam a húgomat és az édesanyámat. Ez sokkal rosszabbnak tűnt, mint az, hogy patkányként kellett leélnem azokat az éveket, sokszor még az árulásom miatt érzett bűntudatomnál is rosszabb volt. Néha elszöktem a Weasley családtól egy pár napra, hogy meglessem őt, de… ez csak még több fájdalmat okozott. Nem voltam vak, az otthon töltött órák alatt azt észrevettem, hogy az édesanyám egyre jobban elgyengült, egyre jobban elemésztette őt a betegség és a gyász, de nem nyújthattam neki vigaszt. Kicsit meglepődtem azon, hogy Enid jobban viselte a halálomat, mint az anyám… lehetséges, hogy sejtette, hogy élek? Akkor még nem tudtam biztosan. Örültem, hogy anyám unszolására minden idejét arra fordította, hogy megtanulja a jóslástan elméletét. Láttam, ahogy szépen lassan felnőtt, és gyönyörű nő lett belőle. Néha, amikor éjszaka a szobájában virrasztottam az ágya mellett, felismertem a látomásainak jeleit. Legszívesebben átöleltem volna, de nem leplezhettem le magam. A füzetecskéibe belenézve tudtam, hogy egyre jobban érti a látomásait, és ennek nagyon örültem, de az megrémisztett, hogy látszólag minden jóslata valóra vált. Azért féltem, mert ha akkor régen jól értelmezte a saját haláláról szóló jóslatot, akkor azon múlt az élete, hogy a Sötét Nagyúr életben maradt-e.

 

Több mint tíz évet töltöttem patkánytestben, míg azon a rohadt teliholdas éjszakán le nem lepleződtem. Borzalmas év volt, szinte minden nap amiatt rettegtem, hogy Sirius Black megtalál, és ott helyben megöl. Amikor elkapott, azt hittem, nincs esélyem a túlélésre, és azt hiszem, csak a szerencsémen és Harry Potteren múlt, hogy még ma is itt vagyok. Miután elmenekültem, felkerestem egy régi rejtekhelyemet. Azt terveztem, hogy ha már úgyis lelepleződtem, megkeresem a Nagyurat, akiről évek óta tudtam, hogy életben van, és folytatom, amit elkezdtem: hatalomra juttatom őt, hogy a testvérem életben maradjon.

 

Meglepetésemre a rejtekhelyemen Enid várt, aki rögtön közölte velem, hogy amit tervezek őrültség, és hogy mindenkinek ártok vele, de én nem hallgattam rá. Nem érdekelt a jóslata, sem az ostoba értelmezése. Nem akartam tudni, hogy másokra nézve milyen következményekkel fog járni, ha segítek a Sötét Nagyúrnak. Kitartottam amellett, hogy az ő élete sokkal fontosabb, és hogy számomra minden áldozatot megér, ha megmenthetem. Haragban váltunk el egymástól, pedig ilyen az elmúlt évek során még nem történt. Nem tudok felidézni egyetlen más alkalmat sem, amikor veszekedtem volna vele.

 

Magam is meglepődtem, hogy milyen hamar megtaláltam a Sötét Nagyurat… vagyis inkább azt a szánalmas kis lényt, amely akkoriban volt. Undorodtam attól, hogy gondoskodjak róla, de a húgom kedvéért megtettem. Amikor nem a Nagyúrról gondoskodtam, azokat az ezeréves szövegeket tanulmányoztam, amelyeknek köze lehetett ahhoz, hogy hogyan adhatom vissza a testét, mert tudtam, hogy ilyen formában nem szerezheti vissza a hatalmát. Hetek kemény munkájával szereztem meg a megfelelő receptet, amellyel a Nagyúr is elégedett volt, utána még hónapokon át kutattam a hozzávalók után. Amikor Barty Kupor csatlakozott hozzánk, megszületett a terv a Trimágus Tusával kapcsolatban, és minden remekül alakult.

 

Az életemet kockáztatva rendszeresen kémkedtem a Roxfortban, mert Barty nem lehetett ott mindenütt, illetve én szállítottam annak a nagyképű talpnyalónak a Nagyúr parancsait. Tudtam, hogy bármikor lelepleződhetek, hiszen a Pokolba is! Egyike voltam azoknak, akik elkészítették a Tekergők térképét, és nagyon jól tudtam, hogy az Harry Potter birtokában van! Csak a szerencsén múlt, hogy nem kaptak el.

 

Amikor végre eljött a harmadik próba napja, én rettenetesen ideges voltam. El tudják képzelni, hogy milyen érzés volt arra várni, hogy egy undorító rituálé során levágjam a saját kezemet? Csak az nyugtatott, hogy mindent Enidért tettem. Sajnos nem alakultak simán a dolgok. Először is, Potter nem egyedül érkezett. Senki sem számított arra, hogy ennyire lovagias lesz. Bántott, hogy meg kellett ölnöm azt a szerencsétlen kölyköt, aki vele együtt érkezett a temetőbe, de kivertem a fejemből a bűntudatot, és tettem a dolgom. Szörnyű éjszaka volt, és akármikor ránézek erre az átkozott kézre, felrémlik a szemem előtt az a néhány perc, amelynek a végén a Nagyúr újra testet öltött.

 

– Szolga, élő húsod, ím önként adatik, s életre kel urad…

 

Gyűlöltem ezeket a szavakat, és azt is, hogy közben a rituális késsel precíz mozdulattal át kellett vágnom a csuklómat. Akkor és ott a temetőben legszívesebben már akkor sikoltottam volna, amikor a penge a bőrömhöz ért, de nem álltam meg. Nem tehettem. Mély levegőt vettem, lehunytam a szemem, és vágtam. A fájdalom szörnyű volt, de kibírtam, mert minden másodpercben Enidre gondoltam. Felidéztem magamban a mosolyát, a kacagását… minden szép pillanatot. Akkor senki mással nem törődtem, csak azt akartam, hogy a húgom életben maradjon, és ha ehhez a Sötét Nagyúr felemelkedése kellett, hát akkor mindent meg kellett tennem azért, hogy ehhez én is hozzájáruljak. Tudják, még ma is újra meg újra felrémlik előttem az egész morbid jelenet, és nem is tudom, hogy az elmúlt évben hányszor riadtam fel rémálmomból a kezembe nyilalló fájdalom miatt. Ezek nem is a fájdalom miatt voltak rémálmok, hanem azért, mert akkor tudtam, hogy Enid… akkor ő már nem élt, és minden értelmetlenül történt.

 

Amikor akkor éjjel az újra testet öltött Nagyúr kezébe adtam a köpenyét, olyan megkönnyebbülés járt át, amelyet nagyon régen nem éreztem, pedig a vérveszteségtől alig voltam magamnál. Azt hittem, hogy a szörnyűségeknek most már tényleg vége lesz, a Sötét Nagyúr a halálfalók szeme láttára végez Harry Potterrel, a Kiválasztottal, és Enid biztonságban lesz, de… nem így történt. A fiú életben maradt, és elmenekült, én meg tovább aggódhattam a testvérem miatt.

 

A Nagyúr visszatérése után azt hittem, rögtön beleveti magát a harcba, vagy legalább nekilát halálfalókat toborozni, de nem így tette. Gyűlöltem, hogy meg kell lapulnunk, és hogy a Nagyúr folyamatosan rajtam tartotta a szemét, és ezért esélyem sem volt arra, hogy felvegyem a kapcsolatot Eniddel. Amikor végre kémkedéses feladatot kaptam, sikerült hazaszöknöm, azonban megdöbbenésemre senkit sem találtam otthon, pedig tudtam, hogy az édesanyám szinte sohasem mozdult ki a Kúriából, mióta tudomást szerzett arról, hogy élek. Fogalmam sem volt róla, hogy kitől tudhatta meg, mert biztos voltam benne, hogy Enid nem árulta el neki, de tudtam, hogy valaki megtette, mert küldött nekem egy levelet, nem sokkal azelőtt, hogy a Nagyúr visszakapta a testét. Még mindig emlékszem a szavaira. „Fájt, hogy nem bíztál meg bennünk annyira, hogy segítséget kérj a szeretteidtől.” „Majdnem belehaltam a gyászba.” „Nem érdekel, mit tettél, én akkor is az anyád vagyok.” Szörnyű érzés volt. A lényeg, hogy megdöbbentem, amikor nem találtam őt otthon. Hiába vártam órákig, senki sem tért haza. Amikor másnap újra hazamentem, egyedül Enid volt otthon. Az a nap legalább annyira beleégett az elmémbe, mint a rituálé napja, pedig először azt terveztem, hogy nem fogok beszélni a testvéremmel. Épp a konyhaszekrény alatt bujkáltam, amikor meghallottam a húgom hangját:

 

– Pete, gyere elő! Sohasem gondoltam rólad, hogy gyáva vagy, de ha nem nézel szembe velem, akkor nem lesz más választásom.

 

Nem akartam, hogy a húgom gyávának tartson, mert neki mindig én voltam a hős, így nem tehettem mást, előbújtam, és visszaváltoztam emberré.

 

– Ne haragudj! – Ez volt az első szavam hozzá, de ő csak megrázta a fejét.

 

– Túl késő, Peter, már meghoztad a döntésedet.

 

– Anya? – kérdeztem tőle, erre ő szomorúan rám nézett.

 

– Meghalt – jelentette ki.

 

Döbbenten meredtem rá. Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj.

 

– Hogyan történt? – suttogtam rekedten, és éreztem, ahogy a könnyek szúrni kezdik a szememet.

 

Enid elfordította a tekintetét.

 

– Nem tudom pontosan. Állásinterjún voltam.

 

– Állásinterjún?

 

– A Roxfortban. Sajnos nem lett belőle semmi, pedig örültem volna, ha taníthatok. Mire hazaértem, anya már nem élt.

 

– De hát… hogyan halt meg?

 

A húgom üres tekintettel felnézett rám, majd a szalon ajtaja felé intett.

 

– Odabent az asztalon megtalálod a búcsúlevelét. Nem tettem el, mert sejtettem, hogy valamikor ide fogsz jönni.

 

– Sajnálom – suttogtam, de Enid nem mondott semmit. A szavai amúgy sem nyugtatták volna meg háborgó lelkemet.

 

Nehezen tudtam rászánni magam, hogy otthagyjam Enidet, de figyelmeztetett, hogy ha nem térek vissza a Nagyúrhoz, akkor meg fog ölni, és ezt egyáltalán nem akarta. Tudtam, hogy a húgom haragudott rám, de az valahogy erőt adott, hogy aggódott értem.

 

Visszatértem a Nagyúrhoz, aki új feladatot adott nekem. Mindent megtettem, hogy kiderítsem neki, hol van a Főnix Rendjének a főhadiszállása, de nem jártam sikerrel. Mindeközben gyötört a bűntudat az édesanyám halála miatt. Egyik nap a Prófétában megjelent a hír az árulásomról. Akkor nem igazán tulajdonítottam neki jelentőséget, de néhány nap múlva kaptam egy levelet Enidtől. Kétségbeesetten írta, hogy valaki felforgatta a sírt, ahol az ujjamat eltemették, anyám sírkövét is ledöntötték, és megpróbálták felgyújtani a kúriát, de nem sikerült.

 

„Legközelebb sikerrel járnak, Pete! Legközelebb engem is megölnek!”

 

Nem tudtam szabadulni a gondolattól, és úgy döntöttem, elbújtatom Enidet. Tudtam, hogy teljesen védtelen lenne, hiszen még csak pálcája sem volt. A kúriába siettem, de rögtön rájöttem, hogy baj van. Egyáltalán nem éreztem az épületet védő varázslatokat, ami csak egy dolgot jelenthetett: azt, hogy Enid támadói ezúttal sikerrel jártak. Berohantam a húgom szobájába, és rögtön megláttam őt a helyiség közepén heverni. A keze görcsösen szorította a kis füzetecskéit, amelyeket már kissé átáztatott a saját vére. Tudtam, hogy minden áron védeni próbálta őket, hiszen az évek során ezekbe írta a jóslatait és azok magyarázatait. Amikor lerogytam mellette, felnyögött, és a szemembe nézett. Úgy tűnt, megkönnyebbülés járta át a testét.

 

– Pete… – suttogta, de elcsuklott a hangja. Láttam a szája sarkán kibuggyanó vért, és legszívesebben sikítottam volna a tehetetlenségtől. Nem akartam a testét borító sebekre nézni, sem az egyre terjedő vértócsára.

 

– Mi történt? – kérdeztem rekedt hangon. – Ki tette ezt veled?

 

– Felismertek az utcán, idemenekültem. A cikk miatt történt… de nem… nem a te hibád. – Remegő ujjakkal megragadta a karomat. – Ez volt megírva, ne vádold magad! Akkor régen… téved… tévedtem. Sajnálom… miattam… tettél mindent. Pedig nem volt… igazam… félreértettem a jóslatot. Nagyon sajnálom…

 

Köhögés rázta meg a testét, és tudtam, hogy rettenetes fájdalmai vannak, de fogalmam sem volt róla, hogy mit tehetnék érte. A karjaimba vettem, és eldöntöttem, hogy elviszem a Szent Mungóba, még akkor is, ha ott helyben dementorcsókot kapok, de mire felemeltem a földről, már nem lélegzett. Éreztem, ahogy elernyedt a teste, és nem bírtam megmozdulni. Könnyek gyűltek a szemembe, összecsuklott a térdem, és lerogytam a vértócsa mellett. Sokáig csak zokogtam, majd letöröltem a könnyeimet, mert rájöttem, hogy azok nem fognak segíteni a testvéremen. Kinyitottam azt a naplót, amelyen a legfrissebb dátum szerepelt, hogy elolvassam Enid utolsó jóslatát. Úgy éreztem, ennyivel tartozok neki a történtek után.

 

Amikor az utolsó oldalra lapoztam, és elolvastam Enid gyöngybetűkkel írt bekezdését, olyan ismerősnek tűntek a szavak. Rájöttem, hogy már többször is hallottam ezt az átkozott jóslatot, amely oly sok éven át kísértette a húgomat, csak sohasem értettem meg igazán. „Táncoló rubinvörösök gyilkos dühe őrjöngve csap önnön testbe, és csak addig él a Lélek, míg a Vörös összes cseppje smaragdtűzben nem enyész el.” Újra elolvastam azt a versikét, amely egészen eddig meghatározta az életemet, majd az alá írt magyarázatokat. Az első úgy szólt, hogy ha a Sötét Nagyúr meghal a saját átkától, és teljesen eltűnik a Föld színéről, akkor Enid életének is vége szakad. Azonban ez a magyarázat át volt húzva, és helyette ezt írta fel a papírra: „Voldemortot eltalálja a saját átka, de csak akkor hal meg, ha a lelkének minden darabkáját elpusztítják. És elpusztítják. Pete, elpusztítják.” Úgy éreztem, minden hiábavaló volt, hiszen a testvérem, az én kicsi Enidem meghalt. Újra meg újra elolvastam az oldalt, amelyen lassan elmaszatolódott a tinta a rá hulló könnyeimtől, majd felkeltem a testvérem holtteste mellől, patkánnyá változtam, és elindultam ide, a Mágiaügyi Minisztériumba. Csak ezt a naplót hoztam el magammal… mert nem tudtam elszakadni tőle.

 

Látják? Mindennek vége. Engem már nem érdekel, hogy mi fog történni velem vagy a varázsvilággal. A történetemet is csak azért meséltem el, mert úgy éreztem, a húgom megérdemli, hogy valaki tudja, mi történt valójában. Sajnálom, hogy elárultam a barátaimat, de már nem számít, hogy a Sötét Nagyúr mellé álltam. Megkaptam érte a büntetésemet: mindent elvesztettem, ami számított. Természetesen az ellenem felhozott vádakat megértettem, és minden vádpontban bűnösnek vallom magam, a muglik megölésében is, amellyel korábban Siriust vádolták. Hallottam, hogy azóta ő is meghalt, hadd nyugodjon békében. Aláírásommal igazolom, hogy a leírtak megegyeznek az általam elmondottakkal.

 

Peter Pettigrew

 

 

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!