Cím: Az igazi Greyback

Korhatár: 18-as

Szavak száma: 3707

Halálfaló: Fenrir Greyback

Elsődleges kulcs: https://www.youtube.com/watch?v=ERsjRsCBlBo

Másodlagos kulcsok: Expecto Patronum, Farkasölőfű-főzet

Műfaj: Riportszerű írás. Normál betűs sorok: Greyback, dőlt betűs: a képzeletbeli riport

Jogok: Minden jog J. K. Rowlingé

Figyelmeztetések: Elég durva, gyomorforgató véres jelenetek!

Tartalom: Fenrir Greyback hírhedt ember. Egy író felkeresi őt. A történetére kíváncsi, amit ő maga tár elénk.

Megjegyzés: -

Az igazi Greyback

– Öreg vagyok, és haszontalan, ugyan kit érdekelnének egy aggastyán szavai? – mordult rá a vele szemben ülő, középkorú férfira, de aztán beszélni kezdett. Újra, ahogy tette azt már napokkal azelőtt is. Egykor széles vállai meggörnyedtek, fejét ritkás, félhosszúra növesztett ősz hajszálak fedték, vonásain némi kutakodás után még mindig fel lehetett fedezni a kegyetlenséget. – Azok az idők már elmúltak. Úgy emlékszem, elmondtam magának, nem is egyszer, hogy akkoriban kénytelen voltam ölni. Látom magam előtt az olvasóit, ahogy elszörnyedve olvassák az irományait rólam, igazán felkészíthetné őket arra, hogy amit eléjük tár, abban nem lesz köszönet. De maga csak erősködik, hogy mondjam el, mi történt, és azt állítja, attól könnyebb lesz a lelkem is. Tudja, én nem szorulok könyörületre.

Sötét fellegek alatt suhant az árny. A levegő eső szagától volt terhes, dörgött, s az eget villámok szelték át. Az árnyék egyre gyorsabban haladt, bokrok takarták testét. Nem úgy tűnt, mintha megijedt volna, sokkal inkább a kedvére volt ez a vad, dühöngő éjszaka. A hold képébe röhögött. Mámorító érzés ezt tenni az ellenségeddel. Szaladni kezdett, s hamarosan megtalálta, amit keresett; az auror házát, ahova a Nagyúr küldte. Akkoriban a jó oldal mindent megtett azért, hogy legyőzzék ezt a bizonyos Sötét Nagyurat.

Azt hitte, könnyű dolga lesz. Egyetlen átok a kiszemelt áldozatra, és vége, de nem számított a meglepetésre.

A nő sikolya megrészegítette. Rávigyorgott, és azt remélte, bele is kóstolhat a vérébe. Nem gondolt arra, hogy ő teszi vele ugyanezt.

Élvezte a dühét, s csak akkor mondott le róla, amikor megérkeztek a társai.

– Menekülnöm kellett – merült el az emlékeiben Greyback, újra átélve a történteket. – Az aurorok megöltek volna, így jobbnak láttam elfutni. Sokáig hallottam az átkozódását, ám engem csak az érdekelt, hogy a feladatomat elvégeztem és a jutalom, amit a Nagyúr ígért érte. Igen, akkoriban csak ő érdekelt. Számíthattam rá, azt tettem, amire utasított, jó világ volt. Nevetséges volt, ahogy a muglik megpróbálták elkapni őt. Fogalmuk sem volt róla, kivel állnak szemben. A Sötét Nagyúr nem kegyelmezett senkinek, aki az útjába állt, és higgyen nekem, sokan akartak keresztbe tenni neki. A halálfalók között volt a helyem, pláne az én kis „problémámmal”, ami jól jött, ha ölnöm kellett. Könnyedén tettem – mosolyodott el sötéten, s kivillantak félelmetes, marcangolásra teremtett fogai. – A finom, friss testek könnyedén törtek meg a kezeim alatt, hamvas bőrükön gyorsan átserkent a vér. Rémültnek látszik, csak nem riasztottam meg? Vagy azt gondolta, vénségemre kiveszett belőlem minden hajlam? Hát akkor rossz címre jött, kedves barátom – vont vállat könnyedén, tekintete megvillant megereszkedett szemhéja alatt. – Marad? Nos, akkor figyeljen jól, még egyszer nem mesélem el a történetet.

Attól fogva, ahogy az aurort megölte, a nyomában jártak annak társai. Minden egyes alkalommal, amikor a Sötét Nagyúr által rábízott feladatot teljesítette, követték őt. Előfordult, hogy épp csak el tudott menekülni a helyszínről, hiszen a sarkában voltak. Elképzelni sem tudta, hogy jönnek rá arra, hogy éppen hol tartózkodik, de nem maradt tőlük egy perc nyugta sem. Aztán egy napon furcsa dolog történt. Baglya érkezett, méghozzá névtelenül. Gyanakodva nézegette a borítékot, majd némi ódzkodás után felnyitotta.

„Egy szót sem!
Pokoli lánggal ég a bosszú bennem, 
Zord bosszú vágya árad rajtam át, 
Bosszuld meg őt, Sarastrót átkom sújtsa, 
És kínzatlan ne hagyjad,
Mert minden átkom visszaszállna rád, 
Mert minden gyász ezer átka szállna rád! 
Kínom átka szállna rád!”

Egyértelműen fenyegetően hangzott a benne álló vers. Többször átfutotta, de semmi mást nem talált a borítékban, csak azt a néhány sort. Felröhögött. Ezzel akarták őt megfélemlíteni? Hát nem sikerült. Inkább az foglalkoztatta, ki az, aki megtudta, hol él, hiszen alig néhányan tudják, hol van a rejtekhelye. Az asztalára dobta a levelet, és már a következő áldozatára gondolt.

– Furcsa levél volt, annyi szent – biccentett, majd magához hívott egy üveget, ami már csupán félig volt. Vendége felé billentette, majd annak elutasító intése után egyszerűen lecsavarta a kupakot, és nagyot kortyolt az italból. – Hiszen mindig úgy dolgoztam, hogy ne hagyjak nyomot magam után. Akikkel végeztem, azok nehezen tudtak volna már beszélni, nemhogy üzenni. Arra jutottam, hogy a továbbiakban nem foglalkozom vele, és hosszú ideig nem is történt semmi különös. Ahogy addig is, elvégeztem a Nagyúr által rám bízott feladatokat, az aurorok követtek, de szerencsésnek bizonyultam, és el tudtam előlük futni. Az egyik este azonban érkezett egy újabb levél. Tudja – sóhajtott fel –, egyáltalán nem hittem, hogy kapok még, de ez kezdett kicsit felizgatni. Ugyanazok a fenyegető sorok, ugyanaz a különös hangvétel, tetézve egy homályos utalással egy tőrre. Ugyan miféle ember lehet az illető, hogy egy ilyen semmi kis fegyverrel akar engem eltenni láb alól? Egy tőr olyan ódivatú, semmi különleges nincs benne, erőtlen, gyenge nőknek való fegyver. És tudja, ebből jöttem rá, hogy egy nő írhatja ezeket a leveleket. Meglepődött? Nos, egy férfi önszántából sosem ölne tőrrel, hacsak nem muszáj, elképzelni sem tudtam, ki lehet az, aki ilyen merészségre vetemedik.

Az átkom sújtson téged, soha lányom
nem vagy már!
E tőr, e tőr Sarastrót most nem éri! 
(Paminának tőrt ad át)
Halld, halld, halld!
Bosszú-isten! Halld az eskümet!

A második bagoly még inkább meglepte. A versrészlet továbbra is fenyegetésnek tűnt; valakit nagyon feldühíthetett. Boldogította a tudat, hogy van egy ember a földön, aki így gondol rá. Remélte, hogy eljut hozzá, és akkor az illető megtudja majd, kit is akar elintézni. Átolvasta a verset, s szöget ütött a fejében valami. A tőrre való utalások arra engedték következtetni, hogy egy nő küldhette ezeket az üzeneteket.

– Még két levelet kaptam tőle. – Újra meghúzta az üveget, amiből bugyogva távozott az utolsó csepp ital is. Fintorogva félrehajította, majd hátranyúlt, az egyik polcról leemelt néhány poros pergament, és a vendége ölébe hajította. – Az egyik egy halálfaló gyűlés után érkezett. Aznap este a Nagyúr büszke volt rám, hiszen jól végeztem a dolgomat. Áldozataimmal végeztem, egyikük sem maradt életben, és ez igencsak jót tett Voldemort amúgy nem túl jó hangulatának. Mindenki más rettegve várta, mivel futni hagyták az aurorokat, akiket már régen el kellett volna intézni. Néhányan rosszul jártak, hiszen a Nagyúr nem tűri a baklövéseket. Nem igazán érdekelt a sorsuk, számomra csak az volt a lényeg, hogy én jól jártam. Pár nap múlva olyasmi történt, amire nem szívesen emlékszünk. Az aurorok rajtunk ütöttek, és többünkkel végeztek, a Nagyúr és természetesen én el tudtunk menekülni. A rajtaütés vezetője egy nő volt. Ismerős volt az arca, és szinte azonnal rájöttem, honnan.

Váratlanul érte őket a támadás. Valószínűleg valaki elkotyoghatta, hol tanyáznak a halálfalók. Átkok röppentek, s az auroroknak jó néhányukat sikerült közülük megsebezni, néhányukkal pedig végezni. A Sötét Nagyúr rettenetesen feldühödött, de nem támadott vissza, hanem elmenekült, arra számítva, hogy majd a hívei elvégzik a piszkos munkát. Néhányuknak sikerült is visszavágni, de az aurorok voltak túlerőben. Greyback felismerte a vezetőjüket, emlékezett rá, hogy az ő társát ölte meg azon a bizonyos éjszakán. Legszívesebben átharapta volna a nő torkát, de valami visszatartotta. Az, ahogy a nő végzett a többiekkel, nem volt hétköznapi. Volt benne valami megszállottság, a szeme különös fénye ismerősen csillogott. Tébolyultan küzdött, és amikor átharapta az egyik halálfaló nyakát, Fenrir elmosolyodott. Közülük való volt. Ironikusan gondolt arra, hogy ő is hasonlóan próbál boldogulni, felhasználja az erejét azon az oldalon, ahová tartozik. Úgy vélte, nem érdemes kikezdenie vele, még nem…

– Higgyen nekem, az a nő nem volt magánál. Úgy értem, volt benne valami vadság. De tudja – dőlt előre, halkabbra véve a hangját –, tökéletesen ismerem azt a vadságot. Engem is az űzött, míg ... – Elhallgatott, a vonásai elkomorultak, majd egy dühös fintor után folytatta. – Éreztem a szagát. Egy tüzelő, agresszív szuka szaga furakodott az orromba, és abban a pillanatban már tudtam, hogyan találhattak meg minket. Azt hiszem ezek az aurorok megpróbálták kitalálni, mivel pusztíthatnak el engem. Vérfarkassá tették azt a nőt, aki a kifinomult szaglásának köszönhetően könnyedén a nyomomra akadhatott. Hogy miért pont az a nő, amikor ott volt nekik Lupin? Mert Lupin képtelen volt megbékélni azzal, amivé tettem. Gyűlölte, hogy vérfarkas, olyannyira, hogy állandó jelleggel fogyasztotta a Farkasölőfű-főzetet. Én viszont nem – vicsorgott, szemében ijesztő fény lobbant. – Én élveztem a gyilkolást, az áldozataim rettegését, a vérük ízét, ahogy a nyelvemre csorgott – nevetett fel mély, reszelős hangon. – Beszervezték ezt a nőt, és megpróbáltak megölni. Az első kísérletük elbukott. Életben maradtam. De az a nő eszembe idézte azokat a leveleket, és elhiheti, nem akartam ujjat húzni vele.

A vérfarkas számára egyértelművé vált, hogy ez még csak a kezdet volt. Az a vers visszhangzott a fejében. Bosszú… átok… tőr…

Számíthatott a Nagyúr haragjára. Biztos lehetett benne, hogy kérdőre fogja vonni, hogyan találtak rájuk az aurorok, és miért maradtak életben még mindig.

– Tegnap este sok hívem odaveszett. Az aurorok nem kegyelmeztek senkinek. Magyarázatot várok! Miért történhetett ez meg? – érdeklődött. – Túlerőben voltunk, mégis jelentős veszteségek értek.

Senki nem szólt, nem akartak áldozatul esni a haragjának.

– Halljam!

Ideges remegéshullám futott át a csuklyásokon. Greyback is hallgatott.

– Mondjátok meg nekem, hogy juthattak el a rejtekhelyünkre? Hogyan lehetséges ez?

A vérfarkas tudta, hogyan jöttek rá arra, hol tanyáznak, ezért nagy levegőt vett és közbeszólt.

– Nagyuram! Emlékezned kell arra a hónapokkal ezelőtti aurortámadásra. Akkor megöltem az egyiküket.

– Természetesen emlékszem! Remélem, nem feltételezted azt, hogy elfelejtettem dicső tettedet, Greyback?

– Köszönöm, Nagyúr! Volt ott egy nő, aki magára maradt. Biztos vagyok benne, hogy ő derítette ki, hogy hol lelhet rám.

– Úgy, tehát te vagy az oka. Mondd csak, miért nem voltál képes végezni vele is?

– Nem lett volna okos dolog, Nagyúr. Hívta a társait.

– Áh, értem. Így otthagytad őt, és inkább elfutottál?

– Így van, uram. Hiba volt, de tudom, hol találom.

– Hibáztál, bizony. Ahogy a többiek is. El kell pusztítanotok ezt a nőt. Úgy látom, a tűzzel akar játszani.

Voldemort arra szórta átkát, akit ért. Roppant dühe nem ismert kegyelmet. Greyback is vérben úszva kotródott a rejtekhelyére. Megfogadta, hogy felkeresi azt a nőt, és megöli, és nem fogja hagyni, hogy ez még egyszer előforduljon.

– Elindult a hajtóvadászat. A halálfalókkal felkerestük a nő házát, de le volt védve, így esélytelenül próbálkoztunk. Én a nőt vettem üldözőbe, az aurorok pedig engem, úgyhogy kifejezetten élveztem ezt a véres adok-kapok játszmát. Nem múlt el nap áldozatok nélkül, a helybéliek rettegtek tőlünk. Rövid időn belül elnéptelenedett az a környék, gondolhatja, hogy nem akartunk szemtanúkat hagyni – vigyorgott sötéten. – Az oda tévedő utazó rettegve távozott, miután hiába kereste családtagját. Rothadó hús szaga fogadta, és az éppen csak felismerhető kedves rokon maradványa. Zavarja talán, hogy ilyen nyersen fogalmazok, barátom? Maga akarta az igazságot hallani. Hát így történt minden. Az a nő bosszúra szomjazott, nem hagyott élve senkit, aki az útjába állt. A Nagyúr pedig egyre pokolibb hangulatba került.

– Veszteségek. Mindig csak veszteségek! Greyback, hova tűnt belőled a szenvedély? A gyilkolás utáni vágy? Miért nem vagy képes végezni ezzel a nővel? – tombolt Voldemort egy újabb sebtében összehívott gyűlésen.

– Az a nő a fajtámból való. Nem könnyű végezi vele, Nagyuram.

– Nem érdekel, hogy mi ő! Több emberem nem veszhet oda, megértetted?

– Igen, Nagyúr – hajtott mélyen fejet a vérfarkas.

Igazat adott Voldemortnak, miközben az kínzással nyomatékosította a szavait; sok volt a veszteségük, és mindet arra az egy áldozatra vezethette vissza.

– Kezdtünk nagyon dühösek lenni. Nem akartam még egyszer azért a Nagyúr elé kerülni, hogy a veszteségekről számoljak be. Összeültünk a maradék hívekkel, és arra jutottunk, hogy támadnunk kell. Nem hagyhatjuk, hogy legyőzzenek. A következő estére terveztük a visszavágót. A dementorok épp kapóra jöttek nekünk. Voldemort hívására jöttek, és velük megnőtt az esélyünk a győzelemre.

A Reggeli Próféta cikke:

„Jelentősen csökkent a lakosság létszáma Olden községben. A muglik rettegve zárkóznak be, este senki sem tartózkodik már odakint. Nem csak a muglik félnek. A varázslóközösség is kezdi megelégelni a halálfalók esztelen népirtását. Nyílt levélben felszólították a mágiaügyi minisztert, hogy vessenek véget a pusztításnak, és állítsák meg a gyilkosságsorozatot. Úgy tűnik, süket fülekre találtak, és csupán annyit ért a nyílt levél, mintha magát a Sötét Nagyurat szólították volna fel. Olden maradék lakossága felfegyverkezve várja a támadásokat, még úgy is, hogy a mágikus tevékenységek ellen nem tudnak mit tenni.

1998. július 26.”

Greyback kávét szürcsölgetve olvasta az újságot. Ez már valami – dőlt hátra elégedetten. Az elmúlt hetek vérengzése kielégítette igényeit. A dementorok segítségével valóban többre jutottak. Alig maradt lélek a faluban, és akit eddig nem öltek meg, az rettegve várta, őket mikor bukkannak fel újra. Kissé elharapództak az indulatok, az igaz, de közelebb kerültek az aurorokhoz, akik minden erejükkel próbálták védeni a varázstalanokat. A végső összecsapás még váratott magára. A nő még élt, és a patrónusai erősebbek voltak valamennyiük védelmezőjénél. Minden alkalommal sikerült kivédenie a dementorok támadásait, megvédve ezzel a társait. Úgy tűnt, végeláthatatlan küzdelem lesz az övék. A saját fajtájából kell végeznie eggyel. Szerencsére nem az érzelmei szokták irányítani, a kérdés sokkal inkább az volt, hogyan tegye meg mindezt. Elég volt magára gondolnia, jól tudta, hogy a nő is nagyon erős.

– Az a bájital járt a fejemben. Tudja, amelyik a farkaskórságra jó. Nem voltam benne biztos, hogy ő is bármikor képes átváltozni, mint én, s ki kellett derítenem, mire képes. Éppen ez lett volna a siker kulcsa. Meg kellett tudnom, hogy csak telihold idején tud átváltozni, vagy több van benne, mint hiszem. A következő támadás ideje pont teliholdra esett. Ekkor maradék társaimmal egy rozoga házba törtünk be, és haraptam át az ott lakó öreg mugli torkát. Amint megízleltem a vérét, megérkeztek az aurorok, élükön a nővel. Két halálfalót azonnal lefegyvereztek, de nem láttam a szemében azt a hajszolt fényt, az űzött tekintetet. Elcsodálkoztam. Aztán kis híján otthagytam a fogamat amiatt az átkozott tőr miatt.

Az aurorok átkai nem kímélték a jelen lévőket. Aki tudott, elmenekült, mindegy volt, hogy az ajtón, vagy ablakon át teszi. A dementorokat gyorsan elkergették, az erős patrónusok bevilágították a holdfényes éjszakát. Pár auror a szökevények után eredt, ám ketten a nő mellett maradtak, aki váratlanul nyugalomra intette őket.

– Azt várja, hogy megriadjak tőled? Tudod, miért nem adtam még fel? Holtan akarlak látni. Ugyanolyan élvezettel foglak megölni, ahogy te tetted a férjemmel.

Greyback megindult feléje, hogy végre nyugta legyen ettől az őrülttől. Akárhogy is, tetszett neki az elszántsága, és tudta, éppoly élvezettel fogja elvenni az életét, mint ahogy ő küzd ellene. Ám mielőtt akár csak kicsavarhatta volna a karját, fényes penge villant, és mire feleszmélhetett volna, a földre omlott. Alig látott, szédülés fogta el, és a nő szavait csak visszhangként hallotta.

– Íme, a tőr, amely elveszi az erődet. A tőr, ami életeket ment meg. Oly sokáig tartott, amíg elég erőt zártam ebbe az aprócska pengébe ahhoz, hogy megtegyem ezt veled... Bosszú, édes a bosszú, többé nem hagyom, hogy ölj! Ha tudnád, ki segített, ha tudnád! Farkas léted kioltja e penge. A bájital, amit belekevertek a kovácsnál, olyan hatással bír, amely végzetes rád nézve. Érezd, hogy emberré változol, érezd, hogy nem vagy többé farkas!

– Gondolhatja, mi történt ezután. Ott maradtam, még csak nem is végeztek velem. Nagyobb büntetést nem is találhatott volna nekem, minthogy kiöli belőlem a farkast. Az azkabani évek alatt alig maradt reményem, hogy kijussak onnan. Szerencsémre nem érzékeltem sokat a dementorok hideg, könyörületlenségéből, mivel az a bájital közönyössé tett. Kitaszított lettem, bár másképp, mint addig, kiröhögtek az emberek. A muglik elfelejtettek, mire kijutottam a börtönből, nem ismertek föl. Nagy árat fizettem a mohóságomért. Öreg vagyok és semmirekellő. Magának szerencséje van velem. Kapott egy nem mindennapi történetet, még az is lehet, hogy híres lesz. Ahogy mondtam, nem maradtak érzelmeim, de nélkülük is megvagyok. Azért egy díszpéldányt juttasson már el hozzám, barátom.

A szerző gondolatai:

Úgy mentem Fenrir Greybackhez, hogy ismertem a történetét. A feleségem eleget mesélt róla ahhoz, hogy megnézzem, mi van vele most. Valójában ő volt rá igazán kíváncsi, hiszen miatta kell így élnie. Amint beléptem hozzá, a nyomorúságos körülmények, a ráncos öreg arc bizony szánalmat keltett bennem. Semmi szín alatt nem hagynék magára egy ilyen idős embert, de felülkerekedett bennem mindaz, amit Wanda elmesélt, és nem engedhettem az érzelmeimnek. Végig kellett hallgatnom őt, még ha olykor majd' felfordult a gyomrom tőle. Mindez azonban már csak egy történet, az öreg ártalmatlan, megszenvedte a múltját. A riportom híres lett, és ahogy kívánta, eljuttattam hozzá is egy példányt. Ő azonban már nem olvashatta el...

Peter Maliard, író

__________________

*Részlet Mozart Varázsfuvola c. operájából (Bosszúária)

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!