Négy órával később Draco határozottan nyomta meg a nyitógombot és a feltáruló helyiségbe lépett. Odabent azonnal fellobbant pár gyertya és sejtelmes félhomályba vonta az apró, kör alakú szobát.

A szőke hajú fiatalember az egyik polchoz lépett és csak úgy találomra elkezdte olvasgatni a könyvek gerincét. Egy pillanatra elgondolkozott rajta, hogy tényleg ezt akarja-e csinálni. De ez az elbizonytalanodás csupán pár pillanatig tartott, majd megrázta a fejét és ellépett a könyvektől.

 - Xemerius...Xemerius Malfoy! – kiáltotta. Nem történt semmi és kezdtek kétségei támadni, hogy biztosan ez-e a legjobb módja annak, hogy kommunikáljon az ősével. Azért még egyszer megpróbálkozott a dologgal: - Xemerius Malfoy, kérem, jöjjön elő!

Egy másodperc múlva mozgást látott a bal oldali falon és hirtelen egy 16. századi ruhákba öltözött kísértet lebegett elő. Körbenézett, majd tekintete megállapodott Dracón és közelebb úszott.

 - Nocsak, az ifjú Malfoy! Jól megnőttél, mióta nem láttalak. Mióta is, tíz éve?

 - Kicsivel több. Tehát emlékszik rám. A nevem Draco – biccentett köszönésképp.

 - Igen, tudom, ki vagy – válaszolt a szellem. – Miért hívtál?

 - Gondolom, tudja: tegnap itt beszélgettem az apámmal.

 - Áh, persze. Lucius... neki csak egyszer mutattam meg magam eddig – mélázott el egy pillanatig a szellem. – És most mit szeretnél tőlem, ifjú Malfoy? Mire vagy kíváncsi?

 - Kezdetnek, hogy igaz-e a mese a lányról? Hogy tényleg bezárták-e – mondta.

 - Akkor azt javaslom, foglalj helyet – mutatott arra a székre, amiben múlt éjjel is ült. Miután engedelmeskedett, a szellem elé suhant és nyugodtan lebegett az asztal előtt.

 - Hallottam a tegnapi beszélgetéseteket és jó a gyanúd, bár apád is okos kérdéseket vetett fel. Először is tisztázzuk, hogy a történet igaz. A lányt, akivel egymásba szerettünk, Anabelle-nek hívják és egy jómódú aranyvérű család leánya. És bár nem lehetett volna semmi kifogásuk az ellen, hogy megkérjem a lányuk kezét, addigra már odaígérték másvalakinek, akit az apja hűségesnek akart tudni a háza felé, mivel – ahogyan azt apád is mesélte – hatalmas varázserő birtokában voltak és olyan tanok szerint éltek... fogalmazzunk úgy, hogy az a bizonyos boszorkány – a kérő nővére – lehetett volna az akkori Lord Voldemort.

 - Ne mondja ki a nevét! – szisszent fel Draco automatikusan.

 - Miért? Én nem szolgálom és nem is félem a ti uratokat. Másfelől, kárt sem tud tenni bennem, lévén halott vagyok és aligha lehetne már engem jobban megbüntetni, mint amennyire már eddig is bűnhődtem. Tehát – köszörülte meg mesterkélten a torkát –, a családja nem kifejezetten támogatta a szerelmünket. Ennyit az előzményekről. Ami Anabelle-t illeti, valóban bezárták a szertárba. Azt mi sem tudjuk, hogy miért nem találtak ránk az átépítések során.

 - Várjon! – szólt közbe ismét a szőke. – Tudják, vagyis... valóban életben van.

 - Igen, életben van, de borzalmasan gyenge. Az átok, amivel sújtották, csupán életben tartja, de táplálni kell, azonban attól sem tud igazán erőre kapni.

 - Ki táplálja?

 - Természetesen én – vallotta be Xemerius. – Igaz, a konyhán van egy házimanó, aki a segítségünkre van.

 - Tehát tényleg van egy háromszáz éves manónk – döbbent meg Draco.

 - Dehogy van! – nevetett fel Xemerius. – Egy manócsaládról beszélünk, ami generációk óta segítségemre van, ennyi az egész.

 - Miért nem próbálta felhívni a figyelmet Anabelle-re? Valamelyik ősöm biztosan segíthetett volna és megtörhették volna az átkot.

 - Hát persze, megtörni... had áruljak el valamit, ifjú Malfoy – hajolt közelebb Xemerius – nem te vagy az első a családban, aki hitt a mesében és meg akarta találni Anát. Előtted voltak ketten is, akiknek sikerült, de egyikük sem segített. Meghallotta a történetet, ideig-óráig hitt benne, de mégsem érdekelte egyiküket sem annyira, hogy a nyakára vegye az ellenátok megkeresésének és elvégzésének a terhét.

 - Én segíteni akarok – mondta Draco. – Megmutatná, hol van Anabelle?

 - Nem tudom, emberi testtel hogyan lehet oda jutni. Ott van, amögött a fal mögött – felelte és a bal oldalukon lévő falra mutatott. - Miért akarsz segíteni?

 - Tudja – kezdte elgondolkodva, ahogy felállt és a köveket takaró polcokhoz lépett –, anyám rengeteg tündérmesét mesélt nekem gyerekkoromban és belém plántálta azt a meglehetősen malfoytalan tulajdonságot, hogy hiszek a szerelemben és a boldog befejezésben.

 - Valóban nem túl szokványos dolog a mi családunkban. De ki kell ábrándítsalak, ifjú Malfoy. Számunkra nem létezik boldog befejezés. Különben is, honnan veszed, hogy még mindig szeretem?

 - Ellágyul a hangja, amikor róla beszél és még mindig itt van és táplálja, nem? Egyszerűen magára hagyhatta volna, biztos vagyok benne, hogy nem nyújthat valami szép látványt... – mondta elmélázva, nem is gondolva rá, hogy mit ejtett ki a száján. Csak a hirtelen, jeges széllöketet érezte, majd megpördült és fájdalmasan csapódott neki a könyvespolcnak.

 - Ne merészelj róla így beszélni! – kiáltotta Xemerius. – Nem számít, hogy hány év telt el, vagy milyennek látnák mások, én szeretem.

 - Na, látja! – nyögte Draco. – Az is eléggé malfoytalan volt, hogy ezt kimondta.

Xemerius sóhajtott egyet, majd ellépett a leszármazottjától.

 - Egyébként – fordult vissza az előbbi foglalatosságához –, csak van valami, amit szeretne kettőjüknek.

 - Igen. Azt, hogy leteljen a háromszáz év és együtt lehessünk Anával.

 - Hogyan? Hiszen ha ő meghal, Ön még mindig szellem lesz. Nem egy helyen lesznek...

Nem fejezte be a mondatot, mert látta Xemerius elgondolkodó arcán, hogy úgysem válaszolna rá és gondolatban teljesen máshol jár. Tíz percig kutatott még teljesen feleslegesen, majd sóhajtva feladta a dolgot.

 - Innen nem lehet bejutni, az biztos. Talán van valamilyen más út... egy titkos folyosó – motyogta elgondolkodva, inkább magának, mint az ősének.

Xemerius azonban halk hangjára felkapta a fejét.

 - Igen, igazad lehet. Már emlékszem! Van egy csapóajtó a helyiség padlóján – kiáltotta és hangjában izgalom csendült.

 - Nincs valami elképzelése arról, hogy hová vezethet? – kérdezte a mardekáros. – Legalább arról, hogy melyik irányba?

 - Még sosem jártam arra, általában a falakon keresztül egyszerűen csak átsuhanok, úgy sokkal gyorsabb. De megyek és megnézem, aztán megkereslek, ifjú Malfoy, amint találtam valamit.

 - Rendben, várni fogom – búcsúzott és figyelemmel kísérte Xemerius távolodó alakját.

--------

 Aznap este éppen a fürdőjéből lépett ki, a lemezjátszóból kedvenc zenéje – a Dorian Gray zenéje – halk taktusai töltötték be a szobát. Nem régen a Roxfortban szokásos prefektusi őrjáratát tartotta, mikor takarodó után az egyik hugrabugos lányt egy harmadik emeleti beugróban találta és bár csendbűbájt vont maga köré, hallani lehetett a sejtelmes melódiát. Miután megtudta a lánytól, hogy mi volt ez a zene, levont tőle jó pár pontot és visszazavarta a körletébe.

Még aznap este hívta a manót és nem sokkal később a szolga meg is szerezte neki ezt a lemezt, amit azóta is rengetegszer meghallgatott már. A kedvence a zene második része volt, ahol azt az igazán sejtelmes érzést kelti az emberben, mintha az éjszaka kellős közepén egy elhagyatott, sötét folyosón bolyongana. Ez az asszociáció hirtelen eszébe juttatta előző éjjeli álmát és szája féloldalas mosolyra húzódott az emlékre.

 A szekrényéhez lépett, hogy magára húzza a pizsamáját, amikor Xemerius megjelent.

 - Jó estét, ifjú Malfoy! Megtaláltam a lejáratot – jelentette a szellem.

 - Jó estét! Mennyire nehéz megközelíteni?

 - Egyáltalán nincs eldugott helyen, talán éppen azért, mert a varázsló erre számítana. A konyhából indul, az éléskamrán át lehet eljutni a csigalépcsőre.

 Draco bólintott, majd egy talárt húzott ki a gardróbból, magára kanyarította és azonnal az ajtó felé indult.

 - Akkor mehetünk is.

A szoba ajtaja halk kattanással zárult mögöttük és a zenelejátszó is elhallgatott.

---------

Halk léptekkel, óvatosan haladt előre a rejtett folyosón, az egyetlen fényforrás a világító pálcája volt, mögötte Xemerius lebegett hangtalanul. Valami furcsa izgalom töltötte el a szőkét, talán a rejtély hamarosan bekövetkező megoldása tette, nem tudta. Jól emlékezett még azokra az időkre, mikor édesanyja gyakran mesélt neki rejtélyes, nyomozós varázslómeséket. Azok voltak a kedvencei és a boszorkány mindig meglepte valami újjal. Szomorú félmosoly költözött az ajkaira, ahogy felidéződött benne Narcissa emléke, aki az egyik összecsapás során vesztette életét fél évvel azelőtt.

Xemerius halkan figyelmeztette, hogy hamarosan megérkeznek és tíz méter múlva a kísértet el is tűnt a szemei elől, helyette egy létra bukkant fel, ami egy csapóajtóhoz vezetett. Miután megmászta, egy emelettel följebb egy még homályosabb és sötétebb helyiségre bukkant.

Ahogy a gyér világításban körbenézett, látta, hogy ez egy zárt hely, tehát valószínűleg ide tartottak. Az alagút végén, egy koszos, ezeréves matracon, hátát a falnak vetve egy apró alakot figyelt meg. Őse szelleme ehhez az alakhoz suhant oda, amint Draco bezárta a csapóajtót maga mögött.

A férfi közelebb sétált és megelevenedni látta maga előtt az egyik gyerekkori meséjét. Az asszony, aki a matracon ült, egy aszott, töpörödött néni volt. Bőre szürke, ráncos és pergamenszerűen borította a vékony csontjai, a karját – Dracónak úgy tetszett – egyetlen markával átérné. A lehetetlenségig elfehéredett haja volt és valami foszlott, meghatározhatatlan színű ruhát viselt.

 - Kit hoztál ide, kedvesem, ki ez a fiú? – szólalt meg rekedtes, elgyötört hangon és résnyire nyitott, gyenge szemével igyekezett Dracóra fókuszálni.

Ahogy a férfi közelebb hajolt hozzá, szinte nem is érzett mágikus kisugárzást a nő körül, mintha soha nem is lett volna boszorkány.

 - Ő itt Draco, Ana. Az egyik leszármazottam.

 - Áh! – sóhajtott. – Megint egy kíváncsi Malfoy, aki miután megbizonyosodott róla, hogy a mese igaz, itt hagy minket, mert nincs benne elég empátia, hogy segítsen. Mikor adod már végre fel, Xemerius és várod meg velem az idő végét? – nézett fel a szellemre és mintha egy szikrányi szemrehányás villant volna a tekintetében.

 - Ő más, Ana.

 - Mások is voltak itt előttem? – szólaltak meg egyszerre.

 - Igen, voltak, ketten – fordult vissza a boszorkány a szőkéhez. – De mindketten elmentek és itt hagytak minket. Nem törődtök ti a nyomorultakkal, ne vedd személyeskedésnek, drágám. Xemerius ebben a tekintetben mindig is kilógott a családotokból – húzta szomorkás mosolyra a száját.

 - Én tényleg szeretnék segíteni, Önnek… - hagyta félbe a mondatot, nem tudván, hogyan is szólíthatná.

 - Csak Anabelle. És hogyan szeretnél segíteni nekem?

 - Nem tudom. Mit szeretne? Ha megtörjük az átkot, Ön meghal és továbbléphet, de Xemerius akkor itt marad továbbra is szellemként.

 - Mennyit tudsz az átokról?

Draco elmondta, amit mindeddig az apja és Xemerius megosztott vele.

 - Jól figyelj rám, Draco! Van egy része a dolognak, amiről az én drága Xemeriusom sokáig azt hitte, hogy nem tudok. Valakinek mindenképpen meg kell törnie az átkomat, ha a háromszázadik évig nem teszi meg senki, rájön még egy évszázad. Nem tudom, meddig képes kitartani a bűbáj, ha mégsem sikerül senkinek megtörni, de ez így van. Ez az év az utolsó a háromszázból.

 - De ez nem jelenti azt, hogy akkor december 31-én ígyis-úgyis megszűnik – tűnődött el Draco.

 - Valóban. És bár a korábbi években is meg lehetett volna törni, de ahhoz egy nagyon erős varázsló kellett volna és az ellenátok is nagyon nehezen hatott volna, nagy erőfeszítésbe és hatalmas mágikus energiába került volna. Ebben az évben viszont egyszerűbben is fel lehet oldani. Nem akarsz ideülni mellém? – zökkent ki hirtelen a beszédből és maga mellett megütötte a matracot az egyik ujjával. Draco még sosem látott ilyen mértékű legyengülést és hirtelen szánalom ébredt benne a nő iránt, pedig azt hitte, ez az érzés már régen kihalt benne a Nagyúr mellett kínozva és gyilkolva eltöltött évek alatt.

Most csak bólintott egyet és törökülésben leereszkedett.

 - Tudod, Draco, az egyetlen vágyam az, hogy miután feloldják az igézetet meghaljak, szellemként visszatérjek és együtt lehessek az én Xemeriusommal – tekintett fel fáradtan a mellettük lebegőre.

 - Ne erőltesd túl magad, Ana, nem szoktál ilyen sokat beszélni.

 - Egyáltalán nem vagyok fáradt. Főleg most, hogy így mellém ült, teljesen körbevesz Draco mágiája és erősebbnek érzem magam, mint már jó ideje bármikor.

És valóban, mintha kevésbé elgyötörtnek tűnt volna, ahogy akaratlanul is felhasznált egy keveset a szőke erejéből, ami valamelyest pótolni kezdte a hiányzó sajátját.

 - De Anabelle – szólalt meg Draco – ha szellemként visszatér, akkor ebben az állapotában tér vissza a lenyomata, és nem akarom megsérteni, de…

 - Nem vagyok a legjobb formámban? Ezt akartad mondani? – mosolyodott el Anabelle. – Nos, igen, igazad van, de nincs nagyon választásom ezen a téren, hiszen megfiatalodni már nem tudok, de Xemeriust sem akarom egyedül hagyni a halálban.

Hallgattak egy darabig, amíg Draco emésztette a hallottakat. Leginkább ez a fiatalodásos dolog ütött szöget a fejébe. Nem akarta elhinni, hogy nincs valamilyen bűbáj erre a célra, amikor nagyjából mindent meg lehetett oldani egy kismágiával, minden aranyvérű gyerek így nő fel. Egészen addig gondolja ezt, míg egyszer nem találkozik azzal a szomorú ténnyel, hogy az addig mindenhatónak tűnő szülei sem képesek visszavarázsolni az életbe az elpusztult házikedvencet. De egy kis fiatalítás nem okozhat akkora gondot, kell lennie valaminek erre a célra – gondolta a mardekáros.

Töprengve nézegette ezt a furcsa párost: az összetört, meggyötört, nyomorult nőt, akitől elvették a fiatalságát, az életét, mielőtt még egyáltalán élhetett volna és a levegőben lebegő, átlátszó, régies ruhás kísértetet, akit arra kárhoztattak, hogy végignézze, hogyan megy tönkre egyetlen szerelme, anélkül, hogy segíthetne rajta. Már megint azok a romantikus tündérmesék kiskoromból – korholta magát a férfi a szentimentális gondolataiért és érzéseiért.

Végül nagyot sóhajtott és elszántan tekintett a nőre, aki eddig Xemeriusszal szemezett némán és ki tudja, miről beszélgettek szavak nélkül. Volt idejük, hogy egymás minden apró ujjmozdulatából olvasni tudjanak.

 - Segíteni akarok Önnek, Anabelle. A könyvtárban kell lennie valaminek, ami segíthet – közben felállt és leporolta a talárját.

 - Igazán? Ennek örülök. Igazán örülök. Most már tényleg kimerültem – pillantott futólag Xemeriusra. Draco elértette a célzást és indult az ajtóhoz, visszafelé. – Remélem, találsz valamit, Draco – suttogta, mielőtt oldalra csuklott volna a feje, majd álomba szenderült.

----------

Már harmadik napja dekkolt a könyvtár apró szobájában és még mindig nem történt semmi. Az égvilágon semmit nem talált, pedig arra számított, hogy hamarabb meg lesz. Igaz, hogy még csak a könyvek egynegyedét nézte át, de akkor is!

Csalódottan tette át az egyik fekete, bőrkötéses könyvet az íróasztal messzebbik végébe, egy veszélyesen ingadozó torony tetejére. Xemerius éppen egy korábbi stócot reptetett vissza a helyére, majd szembefordult leszármazottjával.

 - Találtál valamit?

 - A semminél is kevesebbet – mondta, miközben ismét kinyitott egy könyvet, ami legalább kétszer olyan vastag volt, mint az előző. Néha, reménytelen pillanataiban az volt az érzése, hogy soha nem is fogja megtalálni.

--------

 Egy hét múlva csalódottan zárta be maga mögött a titkos ajtót, újabb fél nap hiábavaló kutatás után. Fáradt volt, elcsigázott és kezdte megbánni könnyelmű ígéretét. Elvégre miért is kellett neki ezzel szenvednie? Semmiért. Neki semmi köze ehhez az egészhez, semmiféle kötelezettsége sincs a két ember felé.

 De mindahányszor csüggedségében idáig jutott a gondolatmenetében, felderengett előtte Anabelle elgyötört teste, megtört fényű szeme és eszébe jutott az édesanyja. Maga sem tudta miért. Talán azért, mert – annak ellenére, hogy az emberek savanyú jégkirálynőnek tartották – ő mindig törődő és kedves asszony volt, végtelenül romantikus lélekkel megáldva és éppen ezért biztosan tudta, hogy az anyja nagyon megharagudna, szörnyen csalódna benne, ha sorsára hagyná Xemeriusékat.

Ahogy elfordult a polctól, hirtelen Blaise nézett vele farkasszemet.

 - Hova járkálsz mostanában? Szinte alig látni, mi van veled? Csak nem találtál valami titkos szobát ebben a hatalmas kastélyban? – viccelődött.

 - Tulajdonképpen igen. Találtam egy rejtélyt is, és szeretnék a végére járni a dolognak – tért ki a válaszadás elől.

 - Rejtély? Azokat már gyerekkorunkban is szeretted – mosolyodott el a barna hajú és leült az egyik olvasófotelba. – Mesélj róla, hátha segíthetek!

A szőkét elfogta a kísértés, hogy megőrizze magának a titkot, de mivel úgyis holtpontra jutott, úgy gondolta, esetleg jól is jöhet Blaise frissebb látásmódja. Leült vele szemben, az egyik házimanótól rendelt maguknak egy-egy pohár bort és elkezdett mesélni.

 Mikor a történet végére ért, Blaise elgondolkodott.

 - Akkor, ha jól értem, egy ellenátkot keresel.

 - Én úgy gondolom, ez sokkal inkább egy visszafordító bűbáj, esetleg egy szertartás.

 - De valójában nem is ez böki legjobban a csőrödet, hanem az, hogy visszafiatalítsd a boszorkányt, igaz? – Miután bólintott, folytatta. – Csakhogy, ha találsz is valamiféle bájitalt – amire megjegyzem, jó esélyed van, hiszen anyám is használ hasonlókat, igaz, ő nem háromszáz éves –, akkor sem lesz egyszerű. Hiszen te is tudod, hogy azok az elixírek az alany saját mágiájával lépnek kapcsolatba, ezért például muglikon nem is alkalmazhatóak, kvibliken is csak bajosan és nagyon erős ital kell hozzá. Olyan, amit egy Bájitalmester főz. De itt jön a gond, mivel Anabelle-nek azt mondtad, alig van már varázsereje, mikor mellé ültél, annyira le volt gyengülve, hogy alig érezted és szinte azonnal rákapcsolódott a tiédre – tűnődött el a férfi, a térdeire támaszkodva.

 - Ez mind igaz, barátom. De ha nem bájitalt, akkor te mit javasolsz? – nézett rá kérdőn Draco. Blaise elgondolkodott, majd hirtelen, mintha felvillanyozódott volna az arca.

 - Emlékszel arra, amit az elején említettél? Merlinre és Mab királynőre? – A szőke bólintott, de nem értette, a másik hová akar kilyukadni. - Én még emlékszem a történet egy másik részletére is, amit anyukád gyakran mesélt. Én mindig is jobban szerettem ezt a részét, míg te a harcolós részleteket kedvelted. Merlin és Nimue története – tekintett rá a barna izgatottan és várta, hogy Dracónak is beugorjon.

 - Arra gondolsz, amikor évek múlva megtalálta a lova, Rupert segítségével és megfiatalította magukat? – kérdezte és egyből izgatottság öntötte el. – De én sosem hallottam erről a bűbájról, és ha ez is olyan elfeledett mágia, mint amiről apám beszélt?

 - Egy próbát megér – vonta meg a vállát Blaise. – De én csak ennyit tudtam tenni érted, maximum még a keresésben segíthetek – ajánlotta.

 - Nem kell, ez is elég sok volt – mosolyodott el. – Már tudom, kihez kell fordulnom ebben az ügyben.

--------

Halkan nyikordult meg az ajtó, ahogy Draco résnyire tárta és belépett rajta. Édesanyja hajdani fogadószobájában állt, ahol annak idején a barátnőivel beszélgetett és ahol a halála után a kandalló fölé egy festmény került.

 - Szervusz, kisfiam! – köszöntötte a portré, ahogy letekintett a szófára telepedő Dracóra. – Mi járatban? Bár azt hiszem, sejtem.

 - Szia, anya! Ezek szerint az őseink vannak olyan pletykásak, mint a roxforti festmények. Xemerius és Anabelle történetét kutatom. Ismered?

 - Hogyne, apád mesélt nekem annak idején róla, még mielőtt megkérte volna a kezem – révedt egy pillanatra a távolba az asszony tekintete.

 - Még a visszafordító igét sem találtam meg, de leginkább az foglalkoztat, hogy hogyan tudnám Anabelle-nek visszaadni a régi énjét, legalább a külsejében, hogy…

 - Hogy szellemként összeilljenek Xemeriusszal? Nagyon kedves ötlet tőled, drágám – nézett ellágyulva a fiára. – Nem találtál bájitalt, amivel kivitelezhetnéd az ötletedet, igaz?

 - Igen. Aztán tegnap Blaise felidézte az egyik régi mesédet.

 - Merlin és Nimue? Mindig is mondtam neked, hogy arra a fiúra számíthatsz, ha szükséged van valamire.

 - Szerinted igaz a mese, anya? Tényleg létezik, vagy létezett valaha ilyen varázslat?

 - Fiatalító? Minden bizonnyal létezett. De nem hiszem, hogy lejegyezték volna, különben mindenki azt használna, legalábbis a nők… - mondta Narcissa egy elnéző fintorral szép arcán.

 - Akkor semmi esélyem, hogy megtaláljam? Ne is keressem?

 - Azt nem mondtam, hogy nincs esélyed – felelte titokzatosan.

 - Te honnan ismerted a történetet? – kérdezte Draco töprengve.

 - Okos gondolat. A nagynénémtől hallottam, aki a nagymamájától és így tovább Black-ágon.

 - Akkor ez zsákutca. De akkor hogyan szerezzem meg a bűvigét? – morfondírozott, félig magának szánva a mondatot. – Hiszen azok közül, akik akkoriban éltek, hogyan beszélhetnék eggyel is?

 - Velem hogyan beszélgetsz, kedvesem?

 - Te festmény vagy, anya, de nem hiszem, hogy abból a korból maradt volna fenn egy boszorkányról is festmény.

 - Boszorkányról nem is – mondta Narcissa –, de talán a kor leghatalmasabb varászlójáról… - sejttette.

 - Hogyne, Merlinről festmény! Igazán csodás ötlet, de soha nem hallottunk róla, márpedig nem hiszem, hogyha létezne ilyesmi, ne tanultuk volna, vagy nem lehetne megtekinteni valamelyik varázsmúzeumban.

 - Valahogyan a Csokibéka kártyák közt is ott van. És nem gondolom, hogy csak egy korabeli leírás alapján elkészített rajzocska volna. Bár tény, hogy sehol sincsen kiállítva a kép, de sok minden nincs az átlagvarázsló elé tárva.

 - Akkor mégis hol van ez az állítólagos festmény, anyám? – vált hideggé Draco hangja. – Talán Avalon szigetén? Vagy Camelotban? – gúnyolódott és ezt Narcissa is érezte.

 - Ilyenkor olyan vagy, mint apád – mondta, aztán megrázta a fejét. – De most nem ez a fontos. Azt nem tudom, hogy hol van, de talán utána olvashatnál. A könyvtár galériáján találhatsz ilyen témájú könyveket.

 - Hát persze! – finom mosoly ömlött el a vonásain, majd váltott még pár szót az édesanyjával, végül elhagyta a szobát.

---------

Egy újabb héttel később Draco sugárzó arccal lépett az apró helyiségbe, ahol érkeztére azonnal fellobbantak a gyertyák. Egy apró pergamendarabot szorongatott a kezében, amit máris letett az asztalra, aztán körbenézett a helyiségben. Csak ekkor vette észre az egyik polc tövében gubbasztó barátját.

 - Hát te mit csinálsz itt, és hogy kerültél ide?

 - Oh, szia, Draco! – tekintett fel Blaise. – Gondoltam, megpróbálom felkutatni azt az ellenbűbájt, bejöttem és én azért is a terem másik végéről indultam el, mint ti, és itt is van. Gyere és nézd meg magad! – bökött az ölében tartott könyvre.

Draco vágott egy hitetlenkedő fintort, nehogy már Blaise fél nap alatt megtalálja, amit ő két hete keres! Egy pálcasuhintással magához hívta a kötetet, mire Blaise bosszúsan morrant fel, amiért barátja képtelen volt odajönni, aztán felpattant, megigazította a félrecsúszott ingét és a szőke mellé sétált.

Ő addigra már elolvasta az aktuális oldalt, majd lapozva egyet egy egész szertartás leírását találta az ősrégi lapokon. Lelkesedése határtalan volt, de nem hagyta, hogy kiüljön az arcára, így csak biccentett egyet köszönetképp a barna mardekárosnak.

 - Nos, örülök, hogy végre meg van – mondta.

Blaise értette a célzást, nem hiába ismerte már olyan régóta Malfoyt, ez nála amolyan köszönetféle akart lenni.

 - Igazán nem tett semmit. Úgyis unatkoztam. Te mit találtál?

 - Egy képet Merlinről – jelentette be hanyag mozdulatot téve az asztal felé. – Elbeszélgettem vele, majd elmondta a módot, hogyan lehet megfiatalítani valakit.

 - Varázsige is van hozzá?

 - Nonverbális – mondta egy lemondó legyintéssel. – Erre a részre nem emlékszel a meséből?

 - Lehetett az egyszerű túlzás is, ahogyan gyakran előfordul az ilyesmikben. De akkor mi van a pergamenen?

 - Az, hogy hogyan kell csinálni. És végszükség esetére – vallotta be – egy varázsige.

Miközben befejezte a mondatot, már lépett is az asztalhoz és elkezdte részletesen áttanulmányozni a leírást. Egy viszonylag egyszerű latin nyelvű ráolvasást talált, majd egy platinakéssel szíven kell döfni az illetőt.

- Honnan szerzel platinakést?

 - Az nem probléma – válaszolta Draco, majd felállt és elindult az új párbajterem fegyvertárába.

-----------

 - Hogy Merlin verné meg azt a sok tehetségtelen barmot! – szitkozódott, ahogy bevágta a hatalmas ajtót.

 - Mi történt, kisfiam? – kérdezte a szőke hajú nő a portréról.

 - Áh, csak megint megtámadtak minket - kezdte Draco, ahogy elfoglalta korábbi helyét a szófán. – Párbajoztunk, az az idióta Ferguson meg mögülem küldött Sectumsemprát az aurorokra, persze célozni azt nem tud – mondta, közben pedig megmozgatta fájós vállát.

 - Csak nem eltalált? – költözött aggódó fény a boszorkány szemébe.

 - Dehogynem, súrolta a vállam. Esküszöm neked, ha még egyszer velem küldik ki terepre, én már a helyszínen, az elején megölöm. A saját társaira jelent veszélyt…

 - Fiatal még – vetette ellen csitítóan az anyja.

 - Az lehet, de én még nála is fiatalabb voltam, mikor megkaptam a Jegyet és nem voltam ekkora szerencsétlen. Mindegy, nem is ez a lényeg. Megvannak a bűbájok – újságolta büszkén a férfi.

 - Akkor megtaláltad a festményt?

 - Igen, nagyon segítőkész volt. Képzeld, csak egy-két embert kellett megszorongatnom a Zsebkosz közben és máris elmondták, merre induljak, ha Avalont akarom megtalálni.

 - Valóban? – vonta fel egyik ívelt szemöldökét a boszorka.

 - Valójában csak pár homályos legendát meséltek, amiket szerintük csak a bolondok hisznek el, de volt egy, ami kevésbé tűnt őrültségnek a többinél, hát tettem egy próbát. Ma éjjel fogom végrehajtani a szertartást.

 - Minden szükséges eszközt megszereztél?

 - Igen, minden meg van. Blaise kicsit meglepődött, mikor megtudta, hogy tényleg van egy platinakés apám gyűjteményében – magyarázta. – Most mennem is kell, anyám. Majd tájékoztatlak, hogy sikerült a dolog – búcsúzott, mert még elő akart készíteni mindent.

 - Menj csak, drágám! Sok sikert!