Walden Macnair mindenki csodálkozását kivívta, amikor a lépcsőházba lépett. Ő maga is érezte a változást, s nem hagyta, hogy eluralkodjon rajta a gondolat, hogy mégis rosszul döntött… ez hülyeség, pár perc múlva már nem lesznek ilyen kételyei…

Elfordította a kulcsot a zárban, és pár pillanatig csak vakító fehérséget látott – megrázta a fejét, ami egyből kitisztult, és szembe találta magát a hófehér konyharuhában feszítő Tobeyval, aki a jelek szerint főzött.

- Uram, hogy hívják? – kérdezte hűvösen-komolyan a manó.

- Miről beszélsz, Tobey! – fakadt ki a férfi, és ezúttal sokkal ijesztőbb látványt nyújtott, mint eddig bármikor. – Walden Macnair, mint mindig is!

- Mi a kedvenc színe? – folytatta a vallatást Tobey.

- A fekete.

- Hogy hívták a szüleit? Meg tudja mondani?

- Marybeth és Gaston Macnair. De mit kérdezősködsz annyit? Éhes vagyok!

A manó bólintott. Félreállt az útból, és próbálta nem feltűnően nem megbámulni új urát; semmilyen tekintetben nem hasonlított a régi önmagára, talán csak a szemében, és szögletes járásában.

Csendesen fogyasztották az ebédet, utána pedig Tobey kötelességtudóan megkérdezte:

- Mikor óhajt befáradni a minisztériumba beadni az ajánlólevelét a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottság osztályára, mint hóhér?

- Most, rögtön elindulok. Csak megkeresem a dísztaláromat.

- Felesleges, én már kimostam, kivasaltam és kikészítettem önnek az ágyára, míg távol volt.

- Egy boltba látogatás alatt? – csodálkozott a férfi. – Te aztán nem vagy semmi, Tobey.

A manó csendesen tett-vett a konyhában, míg az ura elkészült; Walden pedig hamarosan megjelent, s a csendes szomorúság, ami Tobey arcán tükröződött, szinte tapintható volt. Nem tudta, meg képes-e szeretni ez az új énjét; mintha a testi változás közben a lelke is kicserélődött volna.

- Megnézem a postát – mondta a férfi, és a dossziéba túrt, amiben a leveleket tartották. Számla, számla, számla, majd egy remegő kézzel írt, piros betűs levél. Mielőtt Tobey szólhatott volna, megtörtént a baj.

Adaminna,

Eljött a napja, hogy megköszönjem neked, amiért a születésed napján pont az én boltomra esett a választásod! Máig nem kaptam olyan csodát, mint azt, amikor megláttalak az üzletben. Még soha sem láttalak, édesapád és köztem megromlott a viszony, ennek ellenére egyből tudtam, hogy te vagy az. Gyönyörű vagy, egy igazi egyéniség, akire mindenki méltán büszke lehet. Nem is értem, miért volt a tekintetedben az a szomorú rezignáltság. Csupán abban bízom, hogy a mosolyom és a kedvességem feledtette veled valamennyire az elmúlt évek fájdalmait. Kérlek, ne haragudj, amiért nem említettem neked akkor, ott, hogy az unokám vagy. Féltem, hogy nem hinnél nekem, hazugnak titulálnál… de egyszerűen nem ment. Csak szerettem volna bepótolni az éveket, de tudom, hogy már lehetetlen. Látom rajtad, hogy választottál magadnak egy életet. Te nem vagy gyáva, mint én, aki még a saját fiától és a menyétől sem volt hajlandó bocsánatot kérni egy régi ostobaság miatt.

Legyen szép életed, Kedvesem!

Sokszor csókol: Nagymamád.

- Ez meg micsoda? – horkant fel a férfi, és a manó elé lökte a papírt. – Ki az az Adaminna?

Tobey átfutotta a sorokat.

- Tobey nem tudja, uram. Valószínűleg csak tévedés lesz, Tobey nem vette észre… nagyon könnyű baglyokra konfúziós bűbájt szórni.

- Igen… az lehet. Jól van, Tobey. Köszönöm az ebédet, nemsokára érkezem.

- Legyen szép délutánja, uram! – köszönt el a manó, és amikor megbizonyosodott róla, hogy Walden elhagyta a helyiséget, törökülésbe ereszkedett, és a ruhájába szorította arcát, hogy tompítsa a sírásának hangjait.

***

- Gratulálok, Mr. Macnair, ön mától a Veszélyes Lények Likvidálását Jóváhagyó Bizottságának kinevezett hóhéra. Soha sem láttam még ennél jobb ajánlólevelet. Tíz Rendes Bűbájos Fokozat, kitűnő minden tantárgyból, és felsőfokú Rémisztően Agyfacsaró Varázstani Szigorlatból! A Legendás Lényeg Gondozása jegyei pedig egyszerűen páratlanok! Kevés ember érthet magánál jobban a bestiákhoz.

- Köszönöm, miniszter asszony!

- Ugyan, ugyan! – hárította el a kedvességet Millicent Bagnold. – Igaz, páran kifogásolták zsenge korát, és emlegették, hogy ilyen fiatalon nem szabad ilyen szörnyű munkát vállalnia, de magánál jobb sem kell! Ha önnek nincs ellenére a vérontás…

- Ugyan, asszonyom, dehogy! – Azt már mégsem kellett volna megemlíteni, hogy betegesen vonzódik a vérhez.

- Ez esetben minden rendben! Pihenje ki magát, holnap baglyot küldök a további teendőkkel.

- Köszönöm, miniszter asszony. Köszönöm.

***

A szárnyán többé toll se lendül és csak fent ül, egyre fent ül,
Ajtóm sápadt pallaszáról el nem űzi tél, se nyár,
Szörnyű szemmel ül a Holló, alvó démonhoz hasonló,
Míg a lámpa rája omló fényén roppant árnya száll
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, - soha már!

Epilógus

Walden a fellegekben járt. Nem, az enyhe kifejezés… a felhők felett, minimum kétszáz méterrel! Rózsaszín felhők, romantikus képzelgések, miegymás.

Fúj, úgy viselkedik, mint egy lány…

Nem, Macnair nem volt annyira elszállva, csak egy egészen kicsit. Úgy érezte magát, mint egy fiatal bolond, akit épp torkon ragadott a szerelem. Jessica fantasztikus volt, igazi nő. Egy szépség… intelligens volt, értelmes, és még nem volt férje. MÉG nem. És ha Waldenen múlt, ez nem marad így sokáig.

A sikeres este és az újabb randikérés minden egyebet száműzött a fejéből. Nem járt más az eszében, csak az a kék szem, a szőke hajkorona, az a huncut mosoly… Jessica igazi lady volt, mégis benne volt még egy kis kamaszos lázadás, egyfajta kettőség a tinédzserlét és a felnőttkor között. De Walden nem bánta, oh, nem, míg láthatja azt a szép arcot, érezheti azokat a finom ujjakat…

Miután megvacsoráztak London egyik legelitebb éttermében, sétáltak a parkban, majd elcsattant az első csók… hazakísérte a ladyt, majd sokáig sétálgatott a csillagok alatt, mert olyan izgatott volt, hogy alig bírt hazamenni.

Elhaladt a kis falu főutcáján; rémisztően ismerősnek tűnt neki, főleg a megelevenedett jelent a szeme előtt. Kamaszok rugdostak egy nagyon kicsinek tűnő alakot a földön.

- Hagyjátok abba! – kiáltott rájuk, majd elkezdett szaladni a csoportosulás felé, mire a kínzók egy-kettőre kereket oldottak, s eltűntek a sötét erdőben.

Walden letérdelt a fiúcskához, akinek gyönyörű arcát most sebek tömkelege csúfította el, ajka alól kiserkent a vér. A férfi óvatosan a karjaiba vette a testet, és be akart csöngetni az első házhoz, megkérdezni, ismeri-e a gyermeket, mikor is baljós hang lehelt a tarkójára.

- Menj utánuk. Kínozd meg őket, amiért ezt tették!

Hirtelen égő vágyat érzett, hogy gyilkoljon… hogy ugyanolyan hideg kegyetlenséggel fejezze le azokat a rohadékokat, mint akármilyen állatot, aki halálra van ítélve.

- Jó, nagyon jó – lehelte a hang. – Add át magad annak az érzésnek, hogy két kézzel tépd őket szét. Mert egy mugli… egy mugli azt teszi!

- Gyűlölöm a muglikat – csikorgatta a fogát Walden.

Gonosz nevetés vijjogott a fülében, mire erősebben szorította magához az ájult fiút.

- Remek – susogta a hang. – Ebben az esetben volna egy ajánlatom.

Vége

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!