Egyszeriben halott némaság ereszkedett a sötét falak közé, csak Narcissa pánikszerű sírása törte meg a hajnali csendet. A történésektől fél kábult sokadalom egy emberként hördült fel, ahogy közelebb húzódtak.

Hermione félholtan hevert Draco mellett, sápadt ujjai Narcissa pálcáját markolták. Lucius kimerülten bámult maga elé. Fájdalmas volt hallgatnia felesége szűnni nem akaró sírását, Draco kínlódó nyögéseit és Hermione zihálását. Úgy érezte, mintha az elmúlt perceket egy másik világban töltötte volna, ha bárki kérdezte volna, nem tudta volna megmagyarázni, mi is történt valójában. Aggódva kapott Narcissa után, talpra állította és megvizsgálta, épségben van-e. Mikor megbizonyosodott róla, hogy hitvese a lelki megrázkódtatáson kívül sértetlenül megúszta a történteket, Draco felé lépett, és a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, ám a fiú nem fogadta el apja jobbját. Hátratántorodva tápászkodott fel, sietve leporolta magát és hátrált pár lépést. A pillantása olyan rideg volt, hogy Narcissa ismét keserves sírásra fakadt tőle.

Lucius erőtlenül családja megmentőjére szegezte a pálcáját. Hermione reményvesztetten Draco felé fordította az arcát, s a tekintetük összekapcsolódott egy végtelen pillanatra. Megtört, vérző mosollyal igyekezett biztosítani őt arról, hogy minden rendben lesz és ez még nem a vég. Draco, mielőtt bármit is szólhatott volna, a már jól ismert smaragdzöld fény elragadta a lány lelkét; csendben, megpihenve távozott a világból, ahol soha nem volt helye.

Az ifjú Malfoy hirtelen mozdult, és súlyos léptekkel indult meg az apja felé. Megállt közvetlen mellette, a válluk épphogy összeért, s így szólt:

- Igazad volt. – mondta. - Nekem kellett volna megölnöm – suttogta halkan, de szemeiben olyan mély fájdalom és szomorúság gyöngyözött, amilyet Lucius még soha életében nem látott.

Úgy haladt el mellette a saját fia, akár egy vadidegen; szélesre tárta a bálterem ajtaját, s miután kilépett rajta, vissza se nézett többé. Narcissa alig méltatta őt egy égető, megvető pillantásra. Kibontakozott a még mindig a derekát ölelő karok szorításából és követte Dracót.

Lucius magányosan állt a lassan felocsúdó, ismét mulatni kezdő tömegben.

Érezte, hogy valóban megtanította a fiát valamire, de túl súlyos volt a lecke ára.

Szívének rettegése és lelkének sötétje miatt maradt magára.

Győzött az elme tébolya.

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!