- Megtaláltam a megoldást, Anabelle – villantott egy félmosolyt a nőre.

 - Örülök neki, Draco – felelte.

 - Azt javaslom, lássunk is hozzá – vetette közbe Xemerius.

A szőke csak bólintott, majd előhúzta a pálcáját.

 - Én gondolkodtam a dolgon… - kezdte kissé nehézkesen. Terve első feléről idáig nem beszélt a párosnak, nem akarta hamis reményekbe ringatni őket. – És arra jutottam, hogy talán szeretné visszakapni a fiatalságát és a szépségét, Anabelle – mondta és tétován pillantott a nőre, ami egyáltalán nem volt jellemző az ifjú örökösre.

 - Mert bár nem a külső a legfontosabb – erre volt időm rádöbbenni, amikor az első ötven év után sem hagyott el Xemerius, hiába mondtam neki, hogy ne pazarolja rám az idejét – itt felpillantott a mellette lebegő férfira –, azért örülnék, ha nem ilyen csúnyán érne a végzetem és nem így kéne töltenem az örökkévalóságot szellemként, ugye? – tekintetét Dracóra fordította és egy gyenge pillanat erejéig csibészes kifejezés költözött az arcára. A szőke tudta, hogy nagyon is komolyan érintette a nőt a figyelmesség, de annak érdekében, hogy ne élje bele magát annyira a dologba, inkább finom iróniával és gúnnyal üti el a helyzetet.

 - Azt akarod mondani, ifjú Malfoy – szólalt meg Xemerius a balján –, hogy találtál valami módot rá, hogy megfiatalítsd?

 - Igen, mondhatjuk így is.

A szellem és a nő összenéztek, majd mind a ketten bólintottak beleegyezésül.  Draco erre egyik kezében a pálcát tartva kinyújtotta a balját is és Anabelle arca elé helyezte. Majd ahogyan az utasítást kapta, lehunyta a szemét, koncentrálni kezdett és elképzelte, ahogyan a boszorkány külseje visszafiatalodik, ahogy bőrén kisimulnak a ráncok, maga előtt látta, ahogy a szín visszatér a hajába, szemébe melegség költözik, aztán vizualizálta azt is, ahogyan a varázsereje növekedni kezd. Tisztában volt azzal, hogy a varázserejét nem adhatja vissza a boszorkánynak, hiszen ahhoz több idő és energia kell, de talán mégis át tud adni annyit kölcsönbe, hogy elég ereje legyen… hiszen ebben az állapotában nem lehetett biztos abban, hogy eléggé varázslónak számít ahhoz, hogy szellemként visszatérhessen.

Félretette ezt a zavaró gondolatot, és már érezte is, ahogyan az ujjain és varázspálcáján keresztül áramlik a testéből a mágia, kisugárzik és körbefonja Anabelle alakját, az évszázados varázslat új életre kel és elvégzi a rábízott munkát.

Mikor kinyitotta a szemét, erősen uralkodnia kellett a légzésén, hogy ne kezdjen el zihálni a megerőltetéstől. Elvégre azért ő nem Merlin…

Ahogy azonban felnézett az asszonyra, a tökéletesen végzett munka okozta elégedettség kárpótolta a befektetett energiáért, ugyanis a nő tényleg éveket fiatalodott. Most közel olyan volt a külseje, amilyennek egy régi festményen látta a családi krónikák egyik könyvében. Feszes, fiatal, hófehér bőr, kikerekedett karok, csillogó, élettel teli, szikrázó zöld szemek és ébenfekete haj. A ruha még mindig foszlottan lógott rajta, de ezt ellensúlyozta a belőle sugárzó élet, ami nem utolsó sorban annak is köszönhető, hogy végül sikerült a mágiaátvitel is.

 - Hogy festek, kedvesem? – nézett fel Xemeriusra és hangja is sokkal erősebb volt, mint előtte.

 - Gyönyörűen – mosolygott a kísértet és le sem tudta venni a szemét az előtte lezajlott csodáról. Újra az a lány ült előtte, akibe háromszáz évvel ezelőtt beleszeretett és nem az a megkeseredett, szomorú asszony, akivé az évek során vált. Szerette akkor is, hogyne szerette volna, de ez… kísértetté válása óta először érezte magát olyan fiatalnak, mint a halála napján, először érezte, hogy a teste – már amennyire ezt testnek lehet nevezni – nem öregedett semmit, csak a lelke… de mindaz a kín, amit akkor érzett, mikor végig kellett néznie Ana szenvedéseit, most egyszerre mintha évezredes távolságba került volna.

Draco hagyott nekik egy kis időt, közben újra összeszedte és összpontosította az erejét és várta, hogy kigyönyörködjék magukat a szerelmesek. Aztán mikor már elunta a csöpögős érzelmeket, megköszörülte a torkát.

 - Folytathatjuk? – kérdezte.

 - Biztosan ezt akarod, Ana? Nem lenne jobb, ha egyszerűen csak levennénk az átkot és befejeznéd a normális, emberi életedet? Biztosan találnál valakit… - mondta Xemerius, földre szegezett tekintettel.

 - Xemerius, ne csináld ezt már megint! Én veled akarok lenni végre, de ez csak úgy lehetséges, ha én is meghalok, és ha ez az ára a dolognak, akkor boldogan megfizetem. Különben is, bőven eleget éltem már ezalatt a háromszáz év alatt te is tudod, hogy már csak a halálra vágytam.

 - Mert az véget vetett volna a szenvedéseidnek – replikázott a férfi.

 - Viszont az ellenátok is csak úgy teljes, azt mondta Draco. A szertartás része, hogy a platinakéssel leszúrjon. Úgyhogy fejezzük is be a vitát – zárta le Ana és harcias fény gyúlt a szemében, hogy Xemerius vajon mer-e még ellenkezni. De a szellem csak beletörődően meghajtotta a fejét és arrébb lebegett, átadva a helyét Dracónak.

Ő bólintott, előhalászta a régi, bőrkötéses könyvet, kinyitotta a megjelölt oldalon és maga előtt lebegtette. Három gyertyát varázsolt elő és gyújtott meg, amik sejtelmes fénybe vonták a sötét zugot. Ismét felemelte a pálcáját, majd bonyolult mozdulatokat téve, furcsa alakzatokat rajzolt a levegőbe, miközben olvasni kezdte a latin nyelvű ráolvasást.

Még csak az első harmadánál járt, mikor érezte, hogy nem is olyan egyszerű dologra vállalkozott. Ahogyan arra előre is számítottam – gondolta. Ahogy haladt előre a varázslásban, már a felén túljutva érezni kezdte, hogy jobban meg kell feszítenie magát, összeszedni az erejét. Gyorsan előre sandított és látta, hogy már nincsen sok belőle. Jó is lesz, kezdek kimerülni.

Kizárta tudatából Xemerius várakozó pillantását, Anabelle fürkésző tekintetét, szemeit a könyvre, az évszázadok alatt megsárgult pergamenre szegezte, a cikornyás betűkre és erővel kontrollálva a kézremegését, utolsó tartalékait is felkutatva gyürkőzött neki az utolsó soroknak.

Mikor végre-valahára végzett a varázslattal, feltekintett és remélte, hogy nem látszik arcán a kimerülésnek nyoma sem. Xemerius lenyűgözött arckifejezése kicsit feszélyezte, annak ellenére, hogy imádott az emberek elismerésében fürödni. Általában. Biztosan nem akkor, amikor hatalmas erőfeszítésébe került már az is, hogy ne remegjen meg a keze.

 - Érez valami különbséget, Anabelle? – tette fel a legfontosabb kérdést.

 - Hát hogyne éreznék! – nevetett a nő. – Annyira belefeledkeztél a varázslásba, hogy nem is vetted észre azt a hatalmas fényességet?

 - Bizonyára mindent kizárt, Ana – súgta Xemerius.

 - Valószínű. Viszont most sokkal fáradtabbnak és öregebbnek érzem magam, ugyanakkor mintha mázsás súly szakadt volna le a mellkasomról. Megkönnyebbültem.

 - Jól van – húzta egy alig észrevehető mosolyra az ajkait Draco. – Pontosan ezt vártam – bólogatott, ahogy gyorsan ellenőrizte a leírást a könyvben, ami azt taglalta, mit kell az alanynak éreznie a sikeresen elvégzett bűbáj után. – Akkor az első fázis sikeres volt.

Draco elfordult és kotorászni kezdett a talárjában, majd kisvártatva előhúzta a kést is.

 - Kaphatnék még egy-két percet? – kérdezte Ana. – Csak azért, hogy kicsit élvezhessem ezt az érzést.

Draco bólintott és egy bemélyedésbe telepedett, miközben elgondolkozva forgatta ujjai közt a fegyvert. Nem először készült gyilkosságra – már ha ebben az esetben használhatjuk ezt a kifejezést –, de még sosem állt meg előtte ennyit gondolkodni. Azután a végzetes fiaskó után a Csillagvizsgálóban, hamarosan elkövetkezett az idő, amikor nem volt visszaút, Dumbledore véleménye ellenére – miszerint ő nem gyilkos – megölte az első áldozatát. Nem volt könnyű. Néha még ma is látta rémálmaiban a férfit, de idővel követte a harmadik, a negyedik és egy idő után abbahagyta a számolást. Nem volt könnyű, nehéz volt, mára sem vált természetessé számára a gyilkolás, ahogyan azt Bellatrixnál vagy Macnairnél látta, de megtanulta kezelni. Ott volt a bűntudat minden áldozata után – és bár nem számolta, akkor is pontosan tudta, hányadiknál tart –, de nem hagyta, hogy maga alá temesse.

Át is esett erről egy beszélgetésen az apjával, aki elmagyarázta, hogy csak a világ felé kell mutatni azt, hogy lelkiismeretlen szörnyetegek, attól még lehetnek érzéseik. Azok azonban csak a szűk családjukra tartoznak és a kötelességüket az Ügyért, a Nagyúr ügyéért mindig teljesíteni és vállalni kell. A lelkiismeret furdalás vele jár és Lucius sem tekintette természetes dolognak annak teljes hiányát, éppen ezért mindig is taszította őrült sógornője viselkedése.

A szőke mardekáros azonban most először leült a tett előtt és vizsgálgatni kezdte a gyilkos eszközt. Eddig mindig csak pálcával gyilkolt, soha nem használt még kést erre a célra. A halovány, gyenge fényben megcsillant a platinapenge a közepén futó vércsatornával, a kezébe keményen, mégis kellemes tapintással simult az aranysárga markolat. Három smaragd díszítette az aranyat, amik hivalkodóan villogtak, színes fénypontokat vetítve a falra.

 - Draco – hallotta Ana hangját. Felnézett és látta a nő szemében, hogy eljött az idő. Xemeriusra sandított, aki kicsit távolabb úszott, helyet adva nekik. Meg talán azért is, hogy ne kelljen annyira közelről végignéznie, ahogy belédöföm a kést – gondolta Draco.

Egészen közel lépett a várakozó lányhoz, majd megfogta a vállát. Egy pillanatra megállt és úgy érezte, az első óta soha nem volt ennyire nehéz megölnie senkit. Végül mégis elhatározta magát és egy gyors mozdulattal pontosan a szívébe mártotta a nemesfém pengét.

Hallotta, ahogy Xemerius mélyen beszívja mögötte a levegőt és közelebb suhan. Kihúzta a kést és ellépett a haldokló lány mellől. Anabelle ráemelte a tekintetét, de aztán Xemerius furcsán áttetsző arca úszott a látóterébe és a boszorkány nem is látott semmi mást, míg a világ el nem sötétült körülötte.

 - Most várnunk kell egy kis időt, mielőtt visszatér – tájékoztatta Xemerius Dracót, de a szőke látta, hogy a kísértet borzasztóan ideges, tartva attól, hogy Ana esetleg mégsem fog visszajönni.

Idegőrlő tíz perc volt, míg ott ültek és malmoztak, de aztán lassan mintha egy emberi alak kezdett volna körvonalazódni a holttest fölött. Mindketten felkapták a fejüket és nézték, ahogy egyre láthatóbb alakot ölt, manifesztálódik Anabelle lelkének lenyomata. Miután a folyamat befejeződött, a női kísértet körbepillantott és mikor meglátta Xemeriust, egy boldog mosollyal suhant oda hozzá.

Miközben a „fiatalok” egymást ölelgették – vagy fene tudja, hogy működik ez a szellemek körében –, Draco azon gondolkodott, hová kellene eltemetnie a lány testét, elvégre itt mégsem hagyhatja. Aztán egyszer csak Anabelle a nevén szólította:

 - Draco! – a férfi felé fordult, mire az közelebb suhant hozzá. – Köszönök mindent, igazán hálás vagyok.

 - Ahogy mondod, kedvesem – lebegett mellé Xemerius is. – Hálával tartozom neked, ifjú Malfoy.

 - Ugyan – hárította el Draco a hálálkodást, bár belül igazán örült neki, hogy a tervük sikerült. – Most mik a terveitek?

 - Még nem tudjuk – mondta Xemerius. – Talán keresünk magunknak valami nyugodt helyet a kúriában vagy elmegyünk valahová. Majd kialakul.

A szőke bólintott, majd összeszedte a holmijait és elpakolta őket. Már nagyon indulni szeretett volna, hogy minél előbb visszavihesse a könyveket a könyvtárba, aztán lefeküdhessen és kipihenhesse a szertartás fáradalmait.

 - Biztosan nagyon kimerültél, nem is tartóztatunk tovább, Draco – tapintott rá Ana a gondolataira. – Csak még arra kérnélek meg, hogy a testemet Xemerius mellé helyezd el, rendben? Nem nagy kérés? – költözött némi félénkség a tekintetébe.

 - Egyáltalán nem. Minden jót! – búcsúzott Draco.

 - Neked is! És köszönjük – mondták egyszerre.

---------

Ahogy Draco kilépett a konyhába és becsukta maga mögött a lépcsőre vezető ajtót, azonnal egy házimanó után kezdett kutatni a szemével. A késői óra ellenére az egyik példány még mindig a tűzhely mellett szorgoskodott valamin.

 - Hopsy! – hívta magához a denevérfülű lényt.

 - Igen, Draco úrfi, mit parancsol?

 - Emögött az ajtó mögött nyílik egy járat – mutatott a helyes irányba. – Azt akarom, hogy menj be, ott találni fogsz egy női testet. Vidd ki a családi temetőbe és helyezd el Xemerius Malfoy sírja mellett! Értetted?

 - Igen, úrfi – mondta a manó, majd egy pukkanás kíséretében köddé vált, egyetlen kérdés nélkül.

---------

Miután mindent a helyére tett, a szobája felé akart indulni, de amikor elfordult a könyvespolctól, az apját pillantotta meg, amint belépett a kör alakú helyiségbe.

 - Fiam! Itt, ismét ilyen késői órán?

 - Visszahoztam a könyveket, apám. Korábban megtaláltam Xemeriust és Anabelle-t, az egész történet igaz volt. Aztán felkutattam a varázsigét, amivel hatástalanítani lehet az átkot és ma este sikerrel elvégeztem. Anabelle-t többé nem sújtja az átok és kísértetként együtt lehet Xemeriusszal – újságolta büszkén eredményét az apjának.

 - Tehát a halálban egyesítetted a boldogtalan, szétválasztott ifjú párt. Milyen romantikus – sóhajtotta Lucius.

 - Ne gúnyolódj! – vágta oda az ifjabbik.

 - Tudod, néha meglep, mennyi mindenben hasonlítasz anyádra, a külső adottságaid ellenére.

 - Valamit tőle is kellett örökölnöm – mosolyodott el halványan Draco.

 - Valóban, ezt a romantikus lelket nem tőlem kaptad – válaszolt. – Leülhetnénk és elmesélhetnéd, hogyan találtál rá a varázsigére. Bizonyára kalandos történet – mondta és közben letelepedett az egyik fotelben. Korábban ez nem állt ott, valószínűleg Draco helyezte el a két kényelmes ülőalkalmatosságot, amikor itt töltötte az órákat.

 - Bizonyára – felelte a fia, majd leült mellé. Már nem is érezte annyira fáradtnak magát most, hogy sikeréről kellett dicsekednie az apjának, akinek az elismerésére mindig is annyira szomjazott. Egy suhintással elővarázsolta a lemezjátszót, elindította rajta kedvenc zenéjét, az Extravaganzát és belekezdett az elmúlt pár hét eseményeibe.

 

 

HA TETSZETT A TÖRTÉNET, SZÓLJ HOZZÁ!